Első

Azt hittem, hogy teljesen más lesz minden, mert egyetemista leszek, és a dolgok megváltoznak az életemben. Persze egyáltalán nem, mert azok a bizonyos dolgok az érettségi után csak haladtak előre, és én sodródtam a nyárral, Félszigettel, aztán elkezdődött az egyetem, akkor már csak a délvidéki Rákóczi-találkozót vártam,és teltek a napok, és minden tanár angolul beszélt velünk. Ugyanúgy kellett dolgozni, olvasni, tanulni, mint a suliban, csak ez most más volt. Gondolkodni nem nagyon volt időm. Kihagytam pár lehetőséget, amit talán később megbánok, de most nem számít.
És nem volt ott senki sem, a padtársam, a mögöttem ülők, mindenki más padokban ült ugyanakkor, amikor én. Azt hittem. Közben kiderült, hogy amikor én órán vagyok, más alszik, és amikor én a könyvtárban vagyok, más vizsgázik. Amikor szabadidőm van, mindenkinek órája van. Elcsépeltnek hangzik, de annyira megdöbbentő volt, és mindenki mást csinált, az osztálytársaimnak más problémáik voltak, panaszkodtak-dicsekedtek a jegyekkel, én meg még mindig csak néztem, hogy miért nem azt tanulják, amit én, és én miért nem versenghetek velük, mert az a sok rivalizálás a kollégiumban olyan motiváló volt. Új emberekkel vagyok körülvéve, akik cseppet sem értik, hogy mi hiányzik nekem. Ez az, ami eddig fel sem tűnt, mert minden nagyon gyors volt, és mindig volt mit várni.
Nem akartam túl gyakran látogatni a kollégiumot, mert pluszban éreztem magam annyi változás mellett. Azt sem tudtam, mit hol keressek, és ez is elcsépelt, mint maga az a tény, hogy a volt kollégistának hiányzik a kollégium, de... magamat sem nagyon találtam, sem az egyetemen, sem az utcán, sem az iskola épületében. Aztán, miután minden nap a suli mellett mentem el egyetemre, egyszer-kétszer rászántam magam, hogy bemenjek, és mindenki rohant, és minden rohant, és mindenki köszönt, miközben rohant, és én nem értettem, hogy azért nem csodálkoznak, hogy itt vagyok, mert el sem felejtették, hogy elmentem, vagy azért, mert... fel sem tűntem. Ami nem is lett volna baj, önző módon az fájt, hogy miután elmentünk, minden rohant tovább ugyanazzal a tempóval, amit szerettem az iskolában, új irodák jelentek meg, ismeretlen arcok. Nem fájt ez annyira, nem nagyon éreztem az egészet, mert nagyon sok dolgom volt, és most is ugyanannyi van. 
Ma viszont egyetemről hazajövet zenét hallgattam,  és reflexszerűen az iskola felé mentem, mire észbe kaptam már a főbejáratnál voltam, és a bentlakásba indultam. Akkor pedig eszembe jutott az, hogy sokan megdicsértek, hogy milyen jól ráhangolódtam az egyetemre, és nincs már bennem az a félelem, kétségbeesés, ami talán ezt a blogot táplálta, s talán igazuk is volt, és jó volt, hogy ezt éreztettem az emberekkel, de ma volt az első nap, amikor rájöttem, hogy még mindig mennyire hiányzik az egész. Cseppet sem jobb, mint ahogy elképzeltem.  Ott voltam a gólyabálon, és nem éreztem, mert jó volt réginek lenni, akit szívesen látnak. Ott voltam Gézagyerek próbákon, és jó volt réginek lenni, akinek még mindig van feladata. De ott voltam ma is , és be akartam menni, de nem volt miért. Mindenki szilenciumon volt, a tanárok hazamentek, és nekem nem volt dolgom már… Én tudom, hogy mindig szívesen látnak, és mindig segíthetek, és mindenki segít nekem, és szeretnék is segíteni, de nem lesz ugyanolyan már. Most, hogy ebbe belegondoltam, jobban szeretném, ha ez sosem tudatosult volna, mert most nem tudom mihez kezdjek. Az a bizonyos JZSUK elvonási tünet. Ballagáson nevettünk rajta, de sokkal rosszabb, mint ahogy akkor gondoltam. Remélem holnapra jobb lesz, mert most nem tudom, mihez kezdjek…


Ja,de:

Mert 2011 az önkéntesség éve!

http://www.youtube.com/watch?v=XE4kPR_3OCo&feature=player_embedded  - 

Dr. Surján László egyperces felszólalása az Európai Parlament plenáris ülésén

"Azt gondolom, hogy az európai gondolatról lehet szépeket mondani, és lehet cselekedni. "

( Ahogy ott álltam, és festettük a padokat, eszembe sem jutott, hogy Európában 2011 az önkéntesség éve. Jól éreztem magam, és senkinek sem volt megerőltető a munka, viszonylag gyorsan végeztünk, hiszen sokan voltunk. Amúgy meg jól éreztük magunkat, és a Nap is sütött. 

Amikor végignéztem a szervezők arcán, akkor tudatosult igazán bennem az önkéntesség fogalma, s főleg az , hogy mi is ennek a találkozónak a célja azon kívül, hogy jókat beszélgethessek azokkal,akik hiányoztak, és az év többi részében nem láthatom őket. Fáradtak voltak, de minden jól ment, és talán ez volt a jutalmuk.A Rákóczi alapítvány működése is az önkéntességen alapszik, és az ilyen emberek a mozgatórugói. Most, így visszagondolva, jól esik arra gondolni, hogy Európa egy kis pontját színeztem ki ÉN Hajdújáráson :) ) 

Gézagyerek I.

I.
A kérdés , amit olyan sokszor feltettünk próbákon, és én magamban még jó párszor , az, hogy az istendráma Isten drámáját jelenti-e? Hiszen jelenthetné ugyanúgy az ember drámáját Istennel kapcsolatban, vagy akár mást is. Nem lehetek az, aki Istenről beszél, ír, vagy a dráma és Isten kapcsolatát vitatja, csak jó lett volna, ha valaki beszél róla . Mert a dráma üzenete Istenhez kapcsolódik. Van amit megértünk. Azt, hogy Isten ott van, szereplője a darabnak, s része Géza életének. Azt is tudjuk, hogy Géza érti ezt. Talán nem érti, hanem érzi: azt, hogy Vizike portáján nincsenek istenek, azt, hogy Isten figyel, őriz, vigyáz ránk. Érti a hasonlatot, amit Banda és Herda mondanak félszájjal: "Mint egy isten, olyan ott a székben".
Azt már nem tudni, hanem érezni lehet, hogy ki áll legközelebb Istenhez. A karakterek nem társak, nem hisznek, még ha emlékeznek is , milyen lehet az. Az egyetlen téma, amely nem Gézához kapcsolódik, de érintheti ezt a kérdést, a halál gondolata. Mint beszélgetés témája, kétszer is felbukkan a történetben, egyszer poénként, de másodszor veszélyként. Hiszen Batsányinak az asszonyt kellett volna pofánbaszni, mert eldugta a pincekulcsot, de a Bárdi Jani, meg  a Kovács Karesz már nem iszik több pálinkát...
De Banda eltussolja a dolgot, megmagyarázza, hogy a halál csak van, megtörténik, beszélni sem érdemes róla.  Egyéb kérdést már nem érintenek, hiszen fél egy lesz, dolgozni kell menni.
Rózsika néni hite más, mint bárkié. Maga a világ, amiben él, más mint a többieké. Egyetlen alkalommal mondja ki Isten nevét, mikor meghallja az álhírt, hogy Banda halott. Az ijedtség mondatja ki vele. Amiért én azt hiszem, hogy erős  hite van, az a kirohanás. A kétségbeesés, ahogyan kimondja, hogy mindenki mindig ugyanazt csinálja. Feltör belőle, mert  fájó azt hallani, hogy a hibás gyerek nem nyugszik bele abba, amibe ő kénytelen.  Lehet, hogy erőltetett Rózsika néni hitéről beszélni, de számomra fontos, hiszen Gézának ő beszélhetett Isten megtartó erejéről, arról , hogy vigyáz ránk, figyel a felhőkből, és ő az irányító. Milyen más erő segíthetne az Anyának elviselni ennyi fájdalmat, nyugodtan, karját tördelve végigcsinálni minden monoton napot, és Gézát határtalan szeretettel szeretni?
Géza persze teljesen más. Lehet, hogy ő nem hisz, hanem érez. Minden fogyatékossága ellenére  ő az, aki a legközelebb áll Istenhez. Érzi a jelenlétét, és érzi a hiányát is. Hiszen Vizikénél nincsenek istenek, nincsenek irányítók, segítők. És olyan helyen, ahol nincs isten, nem bír megmaradni. Géza isteneknek szólítja a kutyákat, mert vigyáznak, és jeleznek. Banda Gézát szólítja istennek, mert vigyáz, és felelős értük. Géza, az autista, felelős Bandáért és Herdáért, a két "normálisért".
Géza megtalálja Istent, és én azt gondolom, hogy a darab végére sem veszti el őt. Nem a szokványos módon, nem tudatosan, de megtalálja. És kap tőle valamit, amit egyetlen más karakter sem kap, még az anyja sem: felismerést. Bár észreveszi, hogy ha nem állíthatja meg a szalagot, nem érdemes dolgozni, nem hagyja, hogy belefásuljon a munkába, kiugrik a mókuskerékből, mégis minden emberben feltétlenül megbízik. Megtörik, megbántják, de mégis szeret mindenkit. Nem ő az elesett ember, hanem a körülötte élők. És ő meglátja bennük a szentséget, meglátja és megérzi az Istent.
Mert én azt remélem, hogy mindenkiben, mindegyikünkben Isten lakozik.

Önkénteskedés vagy önzőség?

Három napra látogattam meg a szovátai Szent József gyermekotthont, "önkénteskedés" fedősztorival. Valójában az történt, hogy három nap alatt feltöltődtem úgy fizikailag, mint lelkileg( főleg lelkileg) megismertem néhány új embert, és annyi szeretetet kaptam amennyi elég volt ahhoz, hogy erőt adjon a nyárra szembenézni a "problémákkal". Meg átértelmeződött a probléma szó  jelentése is. Még most is következtetéseket vonok le, próbálom leszűrni , hogy mi az, amit átvetíthetek az életemre, de meghatározó élmény volt ,az biztos.

Odaértünk, nagy nehezen, Ágival. Déli tizenkettő volt. Ágihoz már szaladtak a régi , ismerős gyerekek, én picit lelombozódva álltam ott, körülbelül két percig, amikor egy édes, feketeszemű, feketehajú, két-három év körüli tündérlány felkapaszkodott az ölembe, köszönt, bemutatkozott, és megkérdezte, hogy megfésülheti-e a hajam, mert elég borzos vagyok. Két perc múlva már jött a többi kislány is, mind beszélgetni meg játszani akartak, kérték, hogy olvassak mesét, hogy vigyük őket sétálni, beszélgetni. Talán azért, mert mindenki el akarta érni, hogy különlegessé váljon a számunkra, közeledtek, nem idegenkedtek tőlünk-tőlem. Úgy néztek rám, mint egy barátra, de inkább mint egy nevelőre... vagy valahol a kettő között voltam? Kisebbeknek csak játszópajtás. De valamilyen szerepet betöltöttem az életükben, az  ezeregyedik önkéntes voltam, aki ott , akkor  meg akarta tanulni , hogyan kell feltétel nélkül, elvárás nélkül szeretetet adni . Vagy, hogy hogyan kell hozzányúlni ahhoz a sok érzelemhez, ami bennem van. Mert bennem bizony, arrafele menet elég sok volt...
Kiürített az érettségi, saját magamnak okoztam gondokat, olyan problémákat nagyítottam fel, amiket egy-két szóban is el lehetett volna intézni. Szóval volt "problémám"  elég. Nem válaszokat kerestem, meg nem is magamat, talán oda menekültem, és , meg kell hagyni , jobb helyet nem is választhattam volna ennél a közösségnél.

Olvastam velük, segítettem szavakat összeolvasni. Labdáztunk, Tévéztünk, beszélgettünk a mesékről, gitároztunk-énekeltünk , együtt . Mindent nagyon élveztek, hiszen azért mégis egy új ember voltam, új ismerős. Nekem meg a helyzet volt  újdonság. Lekötni 10-12 gyereket órákra? Ezt még nem próbáltam. Előkerült a jó öreg "Szervusz kedves barátom",vagy a "Nyuszi ül a fűben", ezek lekötötték a kisebbeket , ideig óráig:)
Ők is igyekeztek kiskedvencek lenni, de hihetetlen volt, hogy mennyire tisztában voltak azzal, mit jelent a közösség. Nem volt különcködés, a feladatok leosztva, a nevelőre pedig feltétel nélkül hallgattak. Nem tudok biztosat, de én úgy láttam, hogy a nevelők, bár szigorúnak kellett lenniük, hiszen az ő feladatuk volt fegyelmet tartani, annyi szeretettel néztek a gyerekekre, mint egy anya. 24/24 foglalkoztak velük, mintha egy egyedülálló anyának, vagy apának 10 gyereke lett volna. S mind a tizet egyformán szerették.

Ami még erős volt itt, a közösségben, legalábbis sok gyereknél tapasztaltam, és nemcsak meghatódtam, hanem inspirálódtam is belőle, az a hit. Sokan még azt sem tudják mi az, de erősíti őket,  segítséget találnak benne . Mikor az egyik kislánnyal nehezebben ment az olvasás, s már mindketten nagyon elfáradtunk azt mondta, hogy azért olvassa el az egész oldalt, mert Jézus vele van, és segíti, és amúgy sem csalhat , mert az kiderül. Egy másik gyerek azt mondta, hogy Romániához képest kicsik vagyunk, de Isten mindenkinél nagyobb, és jobb. Lehet ezeket a mondatokat elcsépeltnek tekinteni, de egy 6 éves szájából-lelkéből elhangozva számomra új értelmet nyertek.
A nagyobbak pedig leültettek engem egy székre, és meséltek. Azt ,hogy milyen volt megállni az apjuk koporsója mellett, és milyen volt az, mikor elszakították őket az anyjuktól, akinek mindennap koldultak. Mégis szerették, és vissza akartak volna menni.
Mások azt mondták, hogy az otthonban jobban érzik magukat, mert van rendes étel, meg alhatnak , és akkor játszhatnak amikor akarnak, és barátaik is vannak. De azért mindenkinek hiányzott az otthona. Akinek volt. Vagy emlékezett rá.
Hétfőn , vagyis ma reggel, haza indulás előtt elbúcsúztam a nevelőtől, aki a legközelebb állt hozzám, és akit módomban állt megismerni. Elmondtam, mennyit tanultam tőle, és, hogy sokat segített. Meghatódtam, de mikor a gyerekek meghallották, hogy elmegyek, öleltek-pusziltak, fésültek. Annyira jó volt, hogy el kellett rohannom:) De előtte megigértem nekik, hogy szeptemberben visszamegyek.
Aztán, a buszon azon gondolkodtam, hogy az a pár nap, amit ott töltöttem, talán önzőség volt. Kapáltam,vasaltam, gyomláltam. Egy nap körülbelül két órát. Azonkívül egész nap szeretetet kaptam és adtam, babáztam és mesét olvastam.
De főként kaptam. Azt remélem itthon majd mindenkinek adni fogok:) Azt remélem, tanultam valamit.
És azt remélem, hogy szeptemberben visszamegyek. Nem remélem, tudom.

Két vers

Két vers Dankuly Csabától, nemrég bukkantam rájuk. Valaki megtalálta őket nekem.

1.

Lebukott. Mert egyik csapás a másik

után érte. Érted. De aztán... (a fordulat előbb-

utóbb bekövetkezik, különben

vége a mesének) ...felszínre

verekedte magát és erőteljes

csapásokkal partot ért. Most visszaadja,

amit kapott! De mi is van

itt. Mi. Semmi. Tűz

a nap. Szélcsend. Pálmafa vagy

olyasmi. Homok. Ki lehet

feküdni rá

szárítkozni. Ez most

vicc?

Nem.

Előbb pihenj, s csak utána

akciózz. Heverd

ki.

Igen. Jó fej vagy. Körös-

körül tenger. Amerre csak

fordulok... Szép.

2.

NyemaNynek

Egy útkereszteződésben
álltunk.
S vártunk. Valamiket
mondott. Valamiket
én is. De nem
értettük jól
egymást. Kurva
nagy zaj volt. De azért nem
hagytuk
abba. Ab
ovo. Nyomtuk egymást
túlkiabálva
a. Bizony. Ő a
magáét, én az
enyémet. Nyema
vicc. Mígnem
egyikünknek
mennie kellett. Neki
vagy nekem. Nekem
v. neki

Még egy kis élmény.

Mondhatjuk úgy is, hogy élményke, apró észrevétel, tanulság. Egy kis folt.

Szüleimmel meglátogattunk egy idős nénit, Komádiban. 

Szegénynek fáj a lába, alig tud járni, még az udvarra is nehéz kimennie. Sokszor elesett már. Miközben mesélt, és sirdogált szegény, az jutott eszembe, hogy én minden szabadidőmet a számítógép előtt töltöm, vagy kimegyek a városba, bulizni, fesztiválra, vagy akár ruhát teríteni, szomszédba, szaladni, satöbbi. Minden mozdulatom természetes, magától értetődő, és valamilyen cél vezérli.

Úgy döntöttem tehát, hogy minden nap , itthon, vagy bárhol máshol , teszek egy kört, sétálok egyet. 5-10 perc, vagy több, nem számít, természetben, vagy utcán, az sem számít. Lényeg, hogy a járás, a mozdulat öröméért tegyem.

  Ahogy eláll az eső, el is indulok:)

Pusztuló kövek nyomdokában

Kezdődik a bicatúra:)
Hetedik alkalommal szervezi meg a János Zsigmond Unitárius Kollégium a biciklitúrát.
Valószínűleg nem sok fogalmam van magáról az élményről, de mióta tudok róla, minden alkalommal integettem az indulóknak, és vártam a lebarnult, kimerült, boldog, elégedett, élményekkel gazdagodott érkezőket.
Mint kívülálló , elismeréssel és kiváncsisággal fogom figyelni a blogot, és ezúton kivánok mindenkinek sok sikert, balesetmentes túrát. Élményeket nem kivánok, jönnek azok maguktól is!
Kedves túrázók, érezzétek nagyon jól magatokat.

 Újra-újra- újrakezd.:-<

Kiég

Rengeteg új dolog történt velem, velünk az utóbbi időben, olyan gyorsasággal, amilyennel én nem tudtam blogbejegyzést bepötyögni. Ballagtunk, tanultunk valamennyit, ELŐADTUK A GÉZAGYEREKET( erről később bővebben)  aztán átestünk Románia történelmének(:))) legkönnyebb, ám egyben legkeményebbnek ítélt érettségi vizsgáján. Ilyen-olyan eredménnyel, s többé-kevésbé megelégedve. Lényeg ,hogy vége. Nekem legalább is, hiszen az osztálytársaim közül többeknek hátravan még a félvételi. Sok sikert kívánok nekik:)


Számomra tehát következik a diplomák átvétele, beiratkozás az egyetemre, aztán pedig az elvileg legizgalmasabb és leggyönyörűbb nyár. Gondolom a sokszor eltervezett dolgok sosem alakulnak terveinknek megfelelően, hiszen ez sem indul a legjobban. Azt hiszem bebeszéltem magamnak,hogy iskola nélkül nem lesz ugyanolyan, és már most hiányzik. Szétesőfélben vagyok, és azt hiszem kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam.
Annyi tennivaló után, annyi program, foglalkozás, munka, zene, színdarabpróba után kiábrándító egész nap filmet nézni, olvasni és napozni. Minden nyáron kiábrándító volt, de tudtam, hogy mi következik. De most nem tudom mi jön, félek, hogy a szesszión kívül nem lesz túl tartalmas az életem. Pedig ezt meg kell oldanom magamnak:)
Lényeg, hogy nézhetek Gézagyerek részleteket a suli youtube kanálisán... :)
http://www.youtube.com/watch?v=6dTTf51Vfa4&feature=channel_video_title

Van egy vékony sáv, van egy éles határvonal élet és

nem élet között, van egy késpengekeskeny meder,

egy gázló élet és halál között, van egy vékony sáv,

van egy éles határvonal azénéletem és a nemazénéle-

tem között, egy keskeny meder, tükörfényes gázló,

világló tisztás, ezt a vékony sávot, éles határvonalat,

keskeny medert, ezt a tükörfényes gázlót,

alig világló tisztást úgy hívják, hogy Soha.

Aki a belép a Soha országába, aki csak a Soha határ-

vonalára lép, az nincs többet. Nem látható, nincs il-

lata a bôrének, szavai nem jutnak át ahhoz, aki nem

a Soha országában él.

Nem hallod, amit mond, nem érzed, ha megérint, nem

tartozik hozzád, tökéletesen nincs.

Nem mozgat meg benned semmit.

Ugyanolyan, mint a többi ember, itt van, jön-megy,

éli az életét, pontosan úgy, ahogy a többi ember, kü-

lönbségek nélkül, azt hiszi, hozzád beszél, azt hiszi,

van valami közötök egymáshoz, azt hiszi, összeköt a

vér, de nem, nincs, belépett a Soha országába, és

minden érvényét veszítette.

Nem köt össze a vér.

Mikor learatod aratni Valódat a te mezõdön, és kévét felejtesz a mezõn, ne térj vissza annak felvételére; a jövevényé, az árváé és az özvegyé legyen az, hogy Megáldjon téged az Úr, a te Istened, kezeidnek minden Munkájában.

Ha Olajfád termését Lerázod, ne szedd le, a mi még Utánad marad; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az.

  Ha szõlõdet megszeded, ne mezgeréld le, a mi Utánad marad; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az.

A mi bálunk

http://www.youtube.com/watch?v=0bXsZcFCWWA

Búcsú

Vége van..

Mindenki számára hihetetlenül gyorsan érkeztünk el ehhez a pillanathoz. Lehet, hogy közhely, amit írok, de bennünk még nem is tudatosult egészen, az, hogy most tényleg ballagunk. Elterelte figyelmünket a sok munka, projekt, ami mind az utolsó pillanatra maradt, hiába figyelmeztetett bárki, hogy osszuk be időnket.Nekünk ugye ez nem szokásunkJ Most, hogy itt vagyunk, egy pillanatra megfeledkezhetünk a ránk váró feladatról, hiszen ezen a napon életünk egy részét kellene lezárnunk magunkban. Én úgy érzem, ezt nem tudom megtenni. Nem tudom megtenni, mert az iskola több volt számomra,számunkra, ballagó társaim, mint egy intézmény, ahol tanultunk. Jelentett családot, baráti társaságot, ismeretlent, segítséget, lehetőségeket. Miért várná el bárki is,hogy ennek csak úgy vége legyen?

Valaki találó diagnózist állított fel a tizenkettedikes problémánkra, melynek tünetei: sírás, látszólag minden ok nélkül, furcsa, melankolikus hangvételű messenger statusok, régi matek, fizika, történelemfüzetek olvasgatása, könnyű esti olvasmányként, ballagási dalok dúdolása, albumok szorongatása, filozofálgatás arról, hogy mi lesz, mi volt,mi fog hiányozni. Előrehaladottabb állapotban ezen érzések papírra vetése, vagy azok begépelése. A diagnózis: Jzsuk elvonási tünet. Szó szerint.

A másik érzés, ami eltölt, eltölthet, azokon a bizonyos elvonási tüneteken kívül, a büszkeség.

Büszke vagyok arra, hogy a kollégium diákja lehettem. Büszke a tanítás színvonalára, a törődésre, a gólyabálra, keresztúri testvérosztályra, nagykorúsításra, a szalagavatóra és bicatúrára, de ezekre mind büszkék vagyunk, akkor is, ha voltak dolgok, amelyeknek sosem voltunk részesei.Ezért Kellenek dolgok, amelyek hozzám szólnak, egyedül hozzám. Büszke vagyok a festett vásznainkra, a gyertyafényes istentiszteleteinkre, és büszke vagyok az iskolaújságunkra. Büszke vagyok az elmúlt tizenegy év verseire, amelyek a kollégiumban elhangzottak, valahányszor Atlantisz harangozott, a kórusra és az iskola együttesre. Mindenki felidézhet olyan emlékeket, amik különlegessé tették számára az itt eltöltött időt. Vannak nagy dolgok, de vannak aprók is. Ilyen  volt számomra nyáron belépni az iskola hűvös folyosóira, végignézni a régi tablókon. Látni, ahogyan szorgos kezek ablakot festenek. Lehajolni, hogy a nagykorúsításon az elsősök a fejemre tehessék a koszorút, vagy egy nap több tízszer köszönni. Nekem ez mind fontos volt, de a legszebb az, hogy ez talán csak az én világomban bírt jelentőséggel. Társaimat talán más dolgok foglalkoztatták, mozgatták meg.

Nehéz elválni attól, ami fontos volt, amire büszkék vagyunk. Tavaly kérdezgettelek benneteket, milyen számotokra a búcsúzás, de mikor erről beszéltetek, én gondolatban máshol jártam, és nem számoltam azzal, hogy ezt az érzést nehéz átadni. Bocsássatok meg ezért. Ti sem tudtátok elmondani, kedves volt tizenkettedikesek, azt, hogy milyen elbúcsúzni ettől a közösségtől, ugyanúgy, ahogyan mi sem tudjuk elmondani, pedig akarjuk. Az Nem lehet, hiába is kéritek tőlünk jóhiszeműen, hogy egy szóban foglaljuk össze a négy évünket itt. Közösség, család, sikerélmény, munka, kihívás. Szavak, amelyekkel fedni akarjuk a valóságot, de nem lehet, sem szavakban, sem oldalakban. Üres beszéd minden, amit ekkor mondani tudunk. Tehát csak ballagunk, ígéretekkel, hogy jövőre beköltözünk a folyosókra, hogy ugyanúgy FOGUNK ITT dolgozni, zenélni, írni, széket hordani és pakolni, elitre járni, sportolni  mint eddig, ígéretekkel, amiket kevesen hisznek el nekünk, és félünk, hogy mi sem tudjuk elhinni.

Pedig nagyon akarjuk. Marad tehát a Jzsuk elvonási tünet, a sok kétkedő pillantás, amivel a jövő fele kacsintgatunk, azon gondolkodva, hogy mi újat nyújthat egy másik intézmény, a félelem a Dologtól amit Nem Nevezünk Nevén, könnyek, mosolyok, emlékek és ígéretek.

És a köszönet. 

?

Esik.

Már nem zavar, pedig tegnap még ez volt a legnagyobb gondom. Eső ide vagy oda, mégis részese lehettem a Kollégium első János Zsigmond Udvari Bálnak. 

Azt hiszem csak a képek tudják igazán megmutatni a díszletet. Még azok sem. Az udvar igazi arcát csak az emlékek őrzik, meg azok a kezek, akik megmosták az udvart, felállították a színpadot, kihozták a parkettet, a növényeket, az ablakokba állították a muskátlikat. Ez a legjobb ebben az iskolában. Mi , diákok, sosem csak élvezünk egy-egy eseményt , sosem csak résztvevők vagyunk. Ott vagyunk a pillanatoknál , amikor az ünnepély megalakul. Mi állítjuk össze a képet. 

Én ebből a képből, az Udvari Bál képéből alig tapasztaltam valamit. Négy éve talán először csak a ruhámmal, a frizurámmal, a sminkkel voltam elfoglalva, és ez - bár nagy élmény volt- rosszul esett. Csak álltam az udvaron, és figyeltem, amint mások takarítanak, intézkednek, falat másznak, színpadot szerelnek. Mindezt nekem.

De amikor eljött az ünnepélyes bevonulás pillanata, azt gondoltam, mégis megérte. Talán még a ballagáshoz képest is jóval több figyelmet szenteltek nekünk. Még akkor is , ha épp nem táncoltunk. Ott pompáztunk fehér ruhákban, a fiúk frakkban, és önkéntelenül is magunkra fordítottuk a figyelmet, s nem kevés büszkeséggel hallgattuk a dicséreteket. Tudom, hogy Magyarországon ez már rutin, de ez a bál nem csupán egy szalagavató volt. Számunkra többet jelentett, hiszen két hónapon keresztül minden nap kérdéses volt az, hogy ez egyáltalán létrejön-e . És megcsinálTÁK. Megcsináltátok ti, tizenegyedikesek, szervezők, tanárok, pedagógusok. Nekünk. Jövőre pedig mi segítünk majd, hogy ugyanilyen, vagy még gyönyörűbb legyen a János Zsigmond Udvari bál. Nektek.

Hatalmas élmény volt, történelmet írtunk. Még akkor is, ha néhány percet (meg a parkettet?) elmosott az eső. De legalább már senki sem mondhatja, hogy a Kollégium nem akkor szervez bált amikor ... Jól esik.:) 

S mindez csak akarat kérdése volt. 

HOW COULD ANYONE

HOW COULD ANYONE EVER TELL YOU
YOU WERE ANYTHING LESS THAN BEAUTIFUL?

HOW COULD ANYONE EVER TELL YOU
YOU WERE LESS THAN WHOLE?

HOW COULD ANYONE FAIL TO NOTICE
THAT YOUR LOVING IS A MIRACLE?

HOW DEEPLY YOU’RE CONNECTED TO MY SOUL.

Words and music by Libby Roderick c 1988

Vége van egy újabb fejezetnek, csak bámulok magam elé . Köszönet a tizenegyedikeseknek, ez a nagykorúsítás biztosan felülmúlta az elvárásokat. Profi bemondók, szép díszlet, az egész rendezvény tele volt izgalommal, és külön köszönet, hogy nem a tizenkettedikesek megalázásra törekedtetek, hanem arra, hogy kikapcsolódjunk. 

A lényeg most mégis egy: ennek is vége, és bár a nagykorúsítási ünnepélyen csak örömkönnyek hullhattak, én egyre szomorúbb vagyok. 

Csak hallgatom a How could anyone-t , és arra gondolok, hogy milyen értékes iskolának lehettem a tagja négy évig. Nem csak a nevelésre, taníttatásra fektettek hangsúlyt. Rám is, mint személy, egyéniség. Itt figyeltek rám, s ha nem is szeretett mindenki, legalább tudtam , hogy ismernek. 

Most pedig vége, és ez szörnyen természetes. Emlékszem, tavaly mennyit harcoltunk azért, hogy a nagykorúsítás, amit mi szerveztünk , tökéletes legyen, és örültünk is az eredménynek . A nagy szervezésben észre sem vettünk milyen lelki jelentősége van a rendezvénynek. Fontos volt a tizenkettedikeseknek, pedig mi csak azt láttuk, hogy át kell hordani a székeket, le kell halkítani a zenét, stb. Most meg csak bámulunk, sőt , talán picit meg is sértődünk, hogy senki sem kér meg, hogy énekeljünk a rendezvényen, vagy székeket hordjunk, díszítsünk. Mert ez már nem rólunk szól,hanem nekünk. Ez a nagykorúsítás nekem szólt,de kívülálló voltam, engem tiszteltek meg, de nem voltam része a háttérmunkának, és nem tudom elfogadni, hogy ezt el kell fogadnom. 

Ami fontos, az az, hogy kaptunk egy jó adag Ultravalót, kívánom, hogy mindenkinek tartson ki legalább a ballagásig, ahol talán kapunk utánpótlást. 

A XII.R pedig nézegesse a "Hiányozni fog..." lapját, mert még mi sem tudjuk, mennyire fontos ez nekünk.

Kedves tizenegyedikesek! Köszönjük.

Idő

Három hét van még hátra. Egyetlen nap alatt gyorsult fel minden, még nem sikerült teljesen észbe kapni. Mindenesetre a mai nap folyamán sokszor hallottam a hármas számot. Mint a mesében:) Csak a vége legyen jó...

Következnek a dolgozatok, angol és infó, projektek. Szerenád, ami minden nap emlékeztetni fog, hogy közeledünk a végéhez, hiszen ez is egy búcsú. Jegyek, lezárások, matek képletek a falakon. Nemsokára megkapjuk az albumokat, benne az osztálytársaink képeivel, ezeket is ki kell töltenünk. Búcsúszövegeket írni... Kártyákat, képeket osztogatni. Minden perc, amit nem a feladataim elvégzésével töltök el, hanem mondjuk zenével, elvesztegetettnek tűnik. Kicsit talán félek...

Sok zenét hallgatok mostanában.

http://www.youtube.com/watch?v=stwt_ew6Bac

Érezni kellene...

Azt, hogy Ünnep van. Túl kellene látni a főzésen és takarításon, azon, hogy a házat fényesre sikáljuk, és újabbnál újabb ruhákban pompázzunk. Mert Ünnep van. Túl kellene látni azon az egy pohár pálinkán, amikor először köszöntjük a Húsvétot, a tojásfestésen, a parfümön. 

Még a megszokott templomba járáson is túl, nem azért menni, mert kell, vagy mert elvárja a közösség. Legalább most ne azért. 

Én túl szeretnék látni a körülöttem lévő felületességen.

Az Ünnep azért van, hogy hinni tudjunk, és hinni akarjunk. Nem kizárólag a tavasz ünnepe a Húsvét, hanem a feltámadás ünnepe. Ne legyen a népszokások ünnepe, inkább váljon a lelkem ünnepévé, hogy felelevenítsem azt, amiben hiszek, akiben hiszünk. 

Nem számít milyen hosszú az imádság,amit Hitvallásnak nevezünk, nem számít, milyen a ruha, amelyben templomba megyek. Nem számít, hány szelet hús van az asztalon, az számít, hogy az ünnep lelkileg is jelentsen számomra valamit . Mert Karácsony, mikor Jézus megszületett, Húsvét, mikor feltámadt,Pünkösd, a Szentlélek ünnepe mind olyan ünnepek, amelyek segítségével, amelyek alkalmával erősíthetjük a hitünket. Még akkor is, ha nem lehet megmagyarázni a feltámadást.Még akkor is ha közhely. Vannak közhelyek, amelyeknek  még mindig van mondanivalójuk. Számomra legalábbis van még. 

Legyen egy bensőséges alkalom a Húsvét, felejtsük el mások mondandóját kiforgatni. Legyen nyugalom és béke. Érezzünk hitet . 

Áldott Ünnepet mindenkinek!

Újabb Atlantisz

Tizenegyedik alkalommal került megrendezésre az Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedő. Tizenegy év, tizenegy színes Atlantisz-vászon, tizenegy különleges megnyitó,sok-sok szavaló diák, tizenegy "kötelező", és még ki tudja hány szebbnél szebb költemény tette egyedivé és varázslatossá az eddigi versenyeket,és ezek a dolgok fogják különlegessé tenni a következő éveket is. Számomra most nyílt először alkalom arra, hogy ne csak mint szervező, hanem mint néző is részt vehessek a vetélkedőn.

 Ebben a versenyben az a szép, és biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én gondolom így, hogy nem kizárólag a szavalásról szól, hanem az együtt töltött pillanatokról, a csendről, a versek meghallgatásáról és megértéséről, az ifjúsági istentiszteletről, az együtt éneklésről, és szinte csak mellékesen a díjakról, vagy az oklevélről. Ezért nem rontotta el véglegesen a hangulatot és nem zúzta szét az Atlantisz-érzést a versennyel kapcsolatos idei döntés, amelyet a Kárpátokon túli Bukarest hozott:Atlantisz idén nem kap országosan elismert oklevelet...pecsétet, hasonlókat. A megnyitón már csak azért sem akart senki előhozakodni a rossz hírrel, mert látszott a versenyzőkön, hogy nem ezért vannak itt. A jelenlévők azonban, anélkül, hogy sejtették volna, miről van szó, nyilvános bocsánatkérésben részesültek, de hogy miért, azt csak a díjkiosztón tudták meg. Ennek ellenére a  hangulat  egy kicsit még bensőségesebb, még közvetlenebb volt, a zenének, az istentisztelet mondanivalójának, és persze a régi Atlantiszos szavalóknak köszönhetően. Mindezek mellett pedig ott voltak a szervezők, akik ide-oda hordták a gyertyákat, könyveket árultak, főztek, pakoltak, a vetélkedőt vezették le, hangosítottak, vagy csak feltűntek itt-ott, mindenütt, hogy mindenkinek segítsenek, vagy koordináljanak.

Maga a verseny varázslatos volt. Huszonhat alkalommal hangzott el Szilágyi Domokos Hegyek, Fák, füvek című verse, ám olyannyira magával ragadó volt, hogy éjjel még egyszer el kellett olvasnom. Szombat délelőtt ugyanis mindenki másképp jelenítette meg az azúr mennyet, másképp hallottam a libegő muzsikát, egyszerűen minden vers más volt, akkor is ha a szöveg ugyanaz. Nem lehetett megunni. A téma pedig nem is lehetett volna más, mint a boldogság, az életkedv, a harmónia. Kellett nekünk, nézőknek, kellett a tanároknak, a diákoknak, az embereknek. Hallani azt, hogy a gyásztól, a szomorúságtól, a félelemtől, a kétségbeeséstől, a szegénységtől eltekintve van még tökéletes, van még szép a világban. Maga  a vers is a világ egyik szépsége. Tökéletes, mert a semmiből teremtődik, ám mindenkihez szól. Erről (is) szólt  a zsűri, a verseny előtti néhány percben. Meg arról, hogy milyen fontos is ez,  verset mondani, verset érezni, és megmutatni nekünk, hallgatóknak. 

Aztán hallgattuk a verseket, és minden megváltozott a teremben. Olyan színessé vált minden, mint amilyen a falon pompázó tizenegyedik Atlantisz-plakát volt. Az idén, eltérően az eddigiektől, az Orpheusz teremben hallgathattuk a verseket. Nyugalom áradt a teremből, és úgy éreztem, a versenyzők is nyugodtak. A gyertyák,a vászon és a terem légköre biztosította a hangulatot. 

Különös érzés volt egy pillanat, minden versenyző első szava előtt, a pillanat, amikor senki sem szólt, és megvártuk, amíg mindenhol igazi csend lesz. Nem volt benne várakozás, nem volt izgalom, vagy feszültség. Csend volt, amit egy új vers tört meg. 

A három versenyrész után két óra szünet következett, majd a díjkiosztó, ahol mindenki Atlantiszos emléklapot, és néhányan oklevelet és könyvjutalmat kaptak, mellesleg mindenki megtudta, miért kért bocsánatot a hölgy a megnyitón.

 Nem volt rivalizálás, de volt építő kritika , tanácsok és segítség, valamint ajándék vers a zsűri részéről. A díjkiosztó után pedig bárki kérdezhetett tőlük, beszélgethetett velük, szívesen válaszoltak minden kérdésre.

Lassan véget ért az idei Atlantisz is, és az eddigi visszajelzésekből ítélve idén is varázslatos volt. 

Ha azóta el is felejtettem, vagy nem tanultam meg eléggé, de akkor, ott, éreztem, hogy a világ csodáit értékelni kell, látni kell és hallgatni. A verset, a rajzokat, a zenét, de ugyanígy a családot, egy tavaszi napot, egy hangot, vagy bármit, ami szebbé teszi, a mindennapokat, az ünnepnapokat, az életet. Nemcsak mély, komoly és tanulságos versek vannak ám. Egyetlen nap alatt sok vidám, életre ösztönző verset is hallani lehet. Csak jó helyen kell keresni.

Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne. Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.

Találkozás egy emberarccal

Ma találkoztam Rózsika nénivel. Egy bevásárlóközpont labirintusában ültem egy padon, és megláttam őt, amint félénken nézte az arctalan bábukat, amik feketék voltak, és drága ruhát hordtak. Ennek a nőnek az arckifejezése, a mozdulatai, a szemöldöke is a Rózsika nénié. Talán azért, mert ő volt az! Szomorú szemei voltak. Semmilyen érzelmi válságot, sem törést, vagy hajlamot nem láttam afelé, hogy nem bírná a terhét. Végig,azaz néhány másodpercig, nyugodt volt és szomorú, de láttam az anyai gondoskodást a szemeiben, pedig gyerek nem volt mellette.

Rózsika néninek égővörös haja volt, így nehéz volt felismernem. Olyan jelenség volt azonban, így, vörösen, amit alig-alig vesznek észre az emberek, de mindenhol ott van. 

Most már azt gondolom, hogy a hölgy arca mögött nem Rózsika néni él, de tudom már, milyen az arca. Látom a törődést a szemeiben. Tudom milyen lenne Rózsika néni arca, mikor a keresztjére gondol, még akkor is, ha ennek a nőnek más a keresztje.

"Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,

őszinte szeretetből teremtett neked

egy pont a hátadhoz illő keresztet,

amilyet senki másnak nem adott.

Rád nézett az Isten,

és tetszettél neki a kereszteddel.

Örömmel látta,

hogy mindaz amit alkotott jó."(Mosolyvers-Rólad)

A vers az, amit mondani kell

Míg friss az élmény, néhány szót az idei Atlantisz harangoz Országos szavalóversenyről:)
Tizenegyedik alkalommal került megrendezésre a Kollégiumban, nekem ez volt az első alkalom, hogy végighallgathattam a szavalatokat.
Azt hiszem, az idei téma nem is lehetett volna más, mint a harmónia, a boldogság, az életkedv. A társadalom, az emberiség helyzete nem ilyen vidám. Kellet nekünk, kellett nekem ez. Az, hogy a szavalók megmutassák nekünk, hogy semmi sincs veszve, és a sok szenvedéstől, boldogtalanságtól, a szegénységtől, a gyásztól eltekintve van még jó a világban. A költők mondják ezt, és én hiszek nekik, mert már az is szép, és megnyugtató, hogy Ők vannak nekünk.
A Hobo-József Attila est kapcsán leírtam már a meglátásom a vers-közvetítő szerepről. Azt írtam akkor, hogy Földes László az én közvetítőm, hogy jobban megértsem József Attilát, a költészetét.
A versenyzők a közvetítőim voltak Reményik, Ady, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Szabó Lőrinc felé, és mindenki más-más szempontból közelítette meg költészetüket, de engem is. Olyan színessé vált a terem a hangoktól, a versektől, az érzésektől, mint amilyen gyönyörű és színes volt a mögöttük pompázó Atlantisz vászon.
Nagyon jó érzés volt az, hogy velem egykorúak nyugtattak meg:
          "Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
          Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
          Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
          körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
          testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak."

A versenyzők mondták, és Dsida is mondta. 

A világ szép, a világ gyönyörű, csak meg kell látnunk a szépségeit. Olyan szépségeit, mint a vers. Mert a vers  teremtés is. Üzenet, ami a semmiből jön, és mindenkinek, bárkinek szól.

Jó volt nekünk, akik itt lehettünk Atlantiszon, hogy meghallgathattuk az üzeneteket, és jó a versenyzőknek is, hogy elmondhatták. Mert a vers az, amit mondani kell. 

Reményik Sándor: Atlantisz harangoz

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,

Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.

Elmerült székely faluk harangja szól

Halkan, halkan a tengerfenéken.

Magyar hajósok, hallgatózzatok.

Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:

Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

http://www.youtube.com/watch?v=mag7PnYJx_s

http://www.stefansocaciu.ro/main.swf

Világhiány

Az elmúlt pár hónapban az iskolában József Attilát is "megtanultuk".  

A tanárnő megjegyezte, hogy József Attila a világhiány megoldását a művészetben látta. Nem beszéltünk erről többet, de mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez a szó: világhiány. Ízlelgetem, néha egész közel érzem magamhoz, néha pedig nem értem a jelentését. 

Kezdek belenyugodni, hogy a világhiány számomra mást jelent,

Hiányolni a körülöttem lévő világot furcsa, de gyakori, sőt, lehet, hogy néha én is hiányzom a világnak. Nem az embereknek, hanem az egésznek. Mikor úgy érzem, nincs sok értelme a tennivalóknak, amikor nem érdekel, csak állok a lábamon és igyekszem nem felbukni, hanem előre menni, akkor nagyon közel érzem magamhoz a világhiányt. Amikor azt hiszem, hogy a világot a részei alkotják, egy szobát a bútorok, egy könyvet a lapok. Mikor túl sok a valóság. 

A művészet tehát azért (is) van, hogy a sok valóságba egy kis életet leheljen. József Attila ihlettel küzdött a világhiánnyal.  Christopher McCandless pedig egy nagy utazással.

Szeretem az ilyen szavakat.

Emlékillat

A mai nap nagyon tizenkettedikes volt:)
Megírtuk a román dolgozatot, aztán diplomaképeket készítettünk.
Ez elmúlt, szóval már nem lényeges.( ez nem mindig van így, de most előre kell lépni...)
A lényeg az, hogy egyre gyakrabban tapasztalom, hogy egy illat alapján azonosítok be egy emléket. De az illatot csak egyetlen pillanatig érzem, és mire eszembe jutna az, ahogyan ez kapcsolódik a múlthoz, az emlékeimhez, már eltűnik, és kétségek között hagy. Emiatt sokszor ideges vagyok.
Régebben is éreztem ilyesmit, de amióta a magyartanárnő szóba hozta ezt az impresszionizmusról tartott órán,  és tudom, hogy ilyen létezik, lényegesen többször fordul elő.
Ma például egy rég elfeledett emlék illatát éreztem, a születésnapomról, hat-hétéves lehettem, és összegyűlt a család, ahogyan oly sokszor eddig is. Azt hiszem, édesanyám akkori parfümét éreztem, de ez nem biztos. Az biztos, hogy az emlék abból az időből való.
Éreztem még egy emléket, egy nyolcadikos szünetét, az udvaron. Esőillat volt. Az esőillat nem mindig ugyanolyan. Annak az esőnek az illatát éreztem.
Szerintem ez jó, kár, hogy csak egyetlen pillanatig tart.

Elkészültek a tablóképek. Hétfőn érettségi  "szimulálás" románból. Mindenkin, még azokon is, akikről tényleg nem gondoltam volna, látom, hogy nem akarják ezt. Túl gyorsan haladunk előre, és mindenki egyre feszültebb lesz. Kialakulnak olyan problémák, amiknek valójában semmi jelentőségük, csak mi találjuk ki magunknak, egymásnak, hogy véletlenül se tűnjön úgy, hogy félünk, vagy, hogy az érettségi miatt vagyunk feszültek. De azért látszik.
A napok kicsit sem telnek nyugodtan, inkább rohannak, félelmetes gyorsasággal, előre. Alig tudom már követni őket. Most még csak péntek van, de mindjárt elalszom,és mire valójában felébredek, hétfő reggel lesz, 7 óra, és én majd ott ülök a padban, és azon gondolkodom, hogy miért fontos leírnom  arra a lapra Harap Alb, vagy Iona jellemzését. Egy idő után majd rájövök, hogy a jegyért, meg, hogy bebizonyítsam, hogy én bizony tanulok arra az érettségire.
Vége lesz a szimulálásnak, megyünk diplomaképeket csináltatni a ballagási ruhánkban, aztán megyünk a Bolyaira, egyetem-bemutatást(vagy mit ) hallgatni, aztán szilencium, matek óra, román ,magyar, fizika, infó.
Senki nem mondhatja, hogy nem egy nagy körforgás az egész, egy Gézagyerek-világ. Ugyanazt csináljuk minden nap. Aztán néha ugrunk egyet-egyet egy trambulinon, de végül ugyanoda esünk vissza. Az érettségi egy ilyen ugrás, de végül is ugyanazt fogjuk csinálni ősztől. A lényeg az, hogy, bár frusztráló ebbe belegondolni, én mégis inkább ugyanezt csinálnám, itt, még nyolc évig, mert ez az a hely, ahol folyton ki akarunk törni a monotonitásból. Az egyetemen még ennél is kisebb porszem leszek.
Körforgás, monotonitás, ugyanazok a lépések, ugyanazok a gondolatok.
Én mégis mindig ugyanarról írok.

Don't laugh at me

http://www.youtube.com/watch?v=c9xyIGCp7ss


I'm a little boy with glasses
The one they call the geek
A little girl who never smiles
'Cause I've got braces on my teeth
And I know how it feels
To cry myself to sleep

I'm that kid on every playground
Who's always chosen last
A single teenage mother
Tryin' to overcome my past
You don't have to be my friend
But is it too much to ask

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me

I'm the cripple on the corner
You've passed me on the street
And I wouldn't be out here beggin'
If I had enough to eat
And don't think I don't notice
That our eyes never meet

I lost my wife and little boy when
Someone cross that yellow line
The day we laid them in the ground
Is the day I lost my mind
And right now I'm down to holdin'
This little cardboard sign...so

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me

I'm fat, I'm thin, I'm short, I'm tall
I'm deaf, I'm blind, hey, aren't we all

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me 

Hirtelen

Mostanában az életem, és a gondolataim is a ballagás körül forognak, bár az érettségi kellene legyen a legfőbb probléma. A kérdés csak az: miért mérgesedik el a helyzet egyre jobban? Miért akarják az emberek kirúgni a talajt a lábaink alól? Miért kell pár héttel a vége előtt megalázni, belénk rúgni? 

A baj pedig az, hogy ennyi idő után az emberek már tudják, hova rúgjanak. Tudják, mit kell mondani, hogy végképp kétségbe essek, essünk, és tudják, mi az a technika amivel a legjobban megalázhatnak. Én úgy érzem, nem érdemeltük ezt. Azt érzem, hogy eredményes négy évet hagyunk magunk mögött, és senki nem tekinthet ránk olyan tárgyakként, gépekként, amik már nem funkcionálnak. Ha mégis, hát mindenkinek látnia kell, hogy ezek a gépek túlterheltség miatt adták be a kulcsot, és nem azért,  mert hálátlanok a működtetőhöz. Azt is érzem, hogy nincs szükségem elismerésre, ha valóban érdemtelen vagyok rá, de megaláztatásra sincs, ha nem szolgáltam rá. Egy gép sem vágyik rá, hogy tönkretegyék az alkatrészeit, mielőtt befejezhetné a küldetését:)

A végkövetkeztetés: az érdektelenség a legjobb fegyver. Csak a lelkemnek sajnos nem használ. Marad tehát a fáradhatatlan tanulás, és az elmélkedés. Elmélkedés azon, hogy mi az amit hátrahagyunk, és mi az amit elmulasztottunk megtenni, vagy rosszul tettünk meg. Talán a legvégén majd kiderül. Remélem.

Most ül a szobában, és nem érti, nem érti... mi történt vele?

Kisember, avagy Gézagyerek élmény

Előzmények: A kollégium színjátszóköre meglátogatta Szabadkát(!), hogy megtekintsék Háy János:Gézagyerek című drámáját, a Szabadkai népszínház előadásában.

Félek, mert megérkeztünk. Az utóbbi időben napjaim fénypontja jórészt az volt, amikor Szabadkára, a szabadkai Népszínházra gondoltam, mentő gondolatként fejeztem be ezzel egy-egy nehéz napot. Most pedig hazaértünk az útról, és láttuk a darabot. Félek attól, milyen támaszpontom lesz ezután, és nem tudom, még elképzelni sem, hogyan térjek vissza a szokásos taposómalomba, hiszen az utóbbi két nap segített abban, hogy végre igazán megértsem: ki kell törni, úgy mint Géza tette. Semmi sem változott azután, sőt, ez a semmi még nyomasztóbb és félelmetesebb lett, de a lényeges az, hogy Géza, a Gézagyerek megtette, amit mi nem: abbahagyta.

Az előadás hatalmas élmény volt számomra. Új megvilágításban láttam Rózsika nénit, a Szomszédékat, sőt, talán minden egyes szereplőt.  A hosszú, és nem túl kényelmes visszaúton végig ezen gondolkodtam.  Abnormálisnak tűnt, és tűnik most is visszatérni, újrakezdeni, talán a fáradtság is oka ennek, de képtelennek érzem magam arra, hogy azt tegyem, amit minden vasárnap este teszek: tanulok éjfélig, majd  fáradtan ledőlök a bentlakási ágyamra.

Ahogyan a tájat néztem, mintha minden közrejátszott volna, hogy ne felejthessem el az érzést. Érzést, mert az élményt biztosan nem felejtettem volna el, de nehezen küzdöttem le a kétségbeesést. Magam előtt láttam Vízikét, Krekácsot, a Szomszéd nőt, és férjét, és egy pillanatban már nehezen tudtam elviselni az egészet. Aztán egy faluba értünk, már azt sem tudom, melyik volt, és egy nőt láttam biciklivel, két gyereket, akik a templom falára rajzoltak, pár méterre tőlük pedig egy zsúfolásig megtelt kocsmai teraszt. Az autóban Hobo Kisembert énekelt. Bármerre néztem, egy nagy színpadon éreztem magam, ahol magamat játszom. Az egész groteszk volt, hiszen egy olyan előadást láttam, ami szembesített magammal, és onnan kilépve, mintha a közeg semmit sem változott volna. Mi pedig egyre közeledtünk a célhoz(?), és a világ körülöttem egyre szürkült. Szólt a Circus Hungaricus, szinte minden szó tükröt tartott elém. Szükségem lett volna egy mesehősre, akiről tudom, hogy kiállna mellettem, aki meghalna értem, aki messzire repített volna innen, olyan helyre, ahol levegőt kaptam volna, ahol tiszta lett volna a levegő. Egy mesére, amelyben a Föld még lélegzik. 

Az előadás alatt talán Vízike arca fogott meg a legjobban, s az övé is akkor, mikor a közelemben ült, de szövegrésze nem volt. Az arc, ahogyan a harmonikáját nézi. Életuntan. Vízike arcáról kapcsoltam Marika arcára, a szomszéd nő arcára és UGYANAZ nézett vissza rám. 

A Massive AttackTeardrop című szám kezdődött el az autóban, és én  közben arra gondoltam, bárcsak lenne nekem is annyi erőm mint Gézának. Munka közben egyszer csak leülni, és a szódás szörp kupakját forgatva ujjaim között azt mondani: ennyi! Nem teszem többé azt, aminek semmi értelme, ami csak azért létezik, hogy kitöltse a napjaim. Tanulnom kell Géza tiltakozásából, s nem keseríthet el az, hogy mégsem változik semmi. Ez ellen harcolni kell, nekem is, másnak is. Tudom, hogy nem reménytelen . A szabadkai út, melyet azért tettünk meg, hogy lássuk az előadást, a közös zenélések, az együtt megélt élmények, az olvasás, a színjátszás, mind mind kísérletek arra, hogy kitörjünk. És ha nem is változik semmi, mi megtesszük ami tőlünk telik. 

Most, így itthon, jobb kedvem lett, már nem vagyok annyira kétségbeesett, hiszen a hosszú út alatt volt időm gondolkodni. De azt tudom, hogy beszélni kell erről a lélek-űrről. Örülök, hogy van kivel beszélnem róla, és örülök, hogy vannak barátaim, akik ugyanarra törekszenek, mint én. És nem kell félnünk kimondani, mit is akarunk igazából. Még akkor sem, ha nem változik, akkor sem, ha rosszabb lesz. Mert kimondani felszabadító. 

Most igyekszem kicsit magamba zárni az élmény-intenzitást, mert tudom, hogy a mindennapok újrakezdődnek. Azon gondolkodva, hogy mi lesz a következő cél, amit várni akarok, és amivel lezárhatok egy-egy nehéz napot, már az igazi tükörben nézem karikás szemeimet, és tanulni készülök. 

Nem a Teardrop, nem a Kisember szól bennem, hanem Vízike harmonikájának dallama. 

Utolsó lépések. Néhány mozzanat, néhány érzés.

1

Ma vallásórán azt csúszott ki a számon, hogy : "A 2011-es szalagavatót majd hamar elkezdjük szervezni..." Aztán rádöbbentem, hogy én a következő tanév egyetlen mozzanatát sem fogom teljes értékű kollégistaként szervezni. Kiestem az óra ritmusából, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis ki lehet az, aki várja az egyetemet? Ki az aki azt akarja, hogy ennek vége legyen? Négy év alatt találtam egy új családot, embereket, tanárokat, akikre felnézek, és jövőre már senki nem fog úgy nézni rám, mint egy aktív kollégistára, vagy akár a nagyszájúra, arra aki lóg, vagy arra aki mindent belead. Jövőre én már csak(?) egy VOLT kollégista leszek. Magammal fogok szembenézni a tablónkon, és mivel elég sok galibát okoztam, az sem biztos, hogy mások kedvesen fogják nézni a képemet. Azért visszajárok majd. Tavaly kérdezgettem a tizenkettedikeseket, hogy nekik milyen érzés, és üresnek tűnt minden amit akkor mondtak. Most már értelmet nyert. És a legrosszabb az, amikor a mélypontok alkalmával szinte várom, hogy vége legyen. Ez még fájóbb...

2.

Ma kellett beadnunk az összesítő teljesítménylapot. Kicsit fájt, hogy egyetlen oldalon kellett összefoglalnom azt, amit négy év alatt tettem. A tragikomikus inkább az volt, hogy egyetlen oldalt sem sikerült betölteni. Pedig szenzációsan megszerkesztett oldal volt, két részre felosztva: első rész, versenyek, második rész, közösségi tevékenységek. Gondolkodtam, törtem a fejem, a versenyek részhez írtam is, sokat. A közösségi tevékenységek részhez pedig a következőket:

Színjátszó kör tagja

Kórustag

Szervezői munka

Cipó diáklap főszerkesztője

Iskolazenekar tagja

Egymás alá írtam őket, hogy többnek tűnjenek. De nem lett több. Lehet, hogy nem is kellene több legyen...

Na sebaj, majd jövőre , gondolom, aztán eszembe jut: már régen vége, egy szenzációsan megszerkesztett lappal közelebb jutottam a ballagásomhoz, az érettségihez, s nemsokára el kell mennem. Ezen a nyáron már nem lesz szobám, ahova beugorhatok vakáció közben. De azért majd beugrom, látogatóba. Nyáron az iskola épületében mindig olyan kellemesen hűvös a levegő.

Húha.

Nu otraviti echipa cu cianura!

 Nu otrăviţi echipa cu cianură!

"Mi-ai promis că o să mă înveţi ce e onoarea, Făt Frumos...dar oamenii nu prea folosesc acest cuvânt... mereu se găseşte câte unul care spune că eşti un prost dacă ai onoare..."

Megígérted, hogy megtanítasz arra, mi a becsület... de az emberek már alig használják ezt a szót. Mindig van olyan, aki azt mondja, bolond ,aki becsületes...


"

A tegnapi CFR 1907 - Bukaresti Sportul Studenţesc mérkőzés elején több tíz középiskolás diák eredeti módszert választott arra, hogy tiltakozzon a Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) és a CFR 1907 futballklub között kötött megállapodás ellen: Ne mérgezzétek a csapatot ciánnal! feliratot helyeztek el a stadion lelátóján. "(Szabadság)

Eszmélet

Eszmélet

-          ismeretlen eredetű fotó egy halandóról –

A Drogfüggő:

Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen. Megéreztem az illatot, s komponenseire osztottam. Nemcsak A mosószer illatát éreztem, a sampon illatát, a parfüm illatát, hanem a nyugalom illatát, az ember illatot. Ez Ő volt. Egészen addig a pillanatig nem tudtam mit érzek. Láttam magam előtt Őt, ahogyan közeledik felém, és nem tudtam megérteni, mi az a nyugalom, ami úrrá lesz rajtam minden alkalommal. Aztán megtaláltam ezt az üres kunyhót, a képet, az illatot és megértettem. Nem bírtam elviselni. Elszaladtam.  A Tanítóm lehetett azon a képen.

A Gyilkos:

Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen. Szaladni akartam, menekülni, éreztem a halál közelségét. Nem a sajátomét. Mások halálának közelségét éreztem a saját bőrömön, a lelkiismeretem közelségét, azét, mely annyi éven keresztül ellenségem volt. Aztán megnyugodtam. Újra magamba fogadtam a lelkiismeretet, de nem bírtam elviselni. Elszaladtam. A családom lehetett azon a képen.

A Zenész:

Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen. Minden hang, amit eddigi életem során megszólaltattam, életre kelt bennem , a sajátom lett. Már nem hallottam, hanem tapintottam, éreztem a zenét. Barátommá fogadtam minden körülöttem lévő zajt, hangot. Megnyugodtam, de aztán egyre erősödött a zaj. Élveztem, de később már nem bírtam elviselni. Elszaladtam. A Zene lehetett azon a képen.

Az Árva:

Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen.  Éreztem a pillanatokat, a jókat, amikor megmutathattam tehetségem, amikor annyi ember előtt szavalhattam József Attilát, amikor megtapsoltak. Éreztem a pillanatot, amikor levonultam a színpadról, és az emberek suttogását hallottam: szegény árva… . A megaláztatást, amikor annyi gonosz viccet kellett elviselnem. Nem bírtam elviselni. Elszaladtam. Egy Barát lehetett azon a képen.

A kép egy idős embert ábrázolt, aki már sok-sok éve meghalt. Hajléktalan volt. Senki sem tudta, hogyan került az utcára. Bárki beszélgetett vele, megnyugvást érzett. Ő, a hajléktalan, ismerte a drogfüggőt, a gyilkost, a zenészt és az árvát is. Mind nála keresett megnyugvást. Aztán egyik sem bírta elviselni. Elszaladtak.

Mindaz, amit most természetesnek gondolunk, olyan könnyen eltűnhet… hiszen most elhanyagoljuk. A magától értetődőt körülveszi az érdektelenség és a nemtörődömség. Pedig mi lenne, ha senki sem lenne a Földön, aki meghallgatná a gyilkost, a zenészt, az árvát, a drogost?

Mi lenne, ha egyszer, egy véletlen folytán a decembert augusztus követné, és ez csak Neked tűnne fel?

Szükség van egy képre, melyre talán nem emlékszel, de ott az érzés: a zene, a család, a barát, a tanító.

Az Isten.