Odaértünk, nagy nehezen, Ágival. Déli tizenkettő volt. Ágihoz már szaladtak a régi , ismerős gyerekek, én picit lelombozódva álltam ott, körülbelül két percig, amikor egy édes, feketeszemű, feketehajú, két-három év körüli tündérlány felkapaszkodott az ölembe, köszönt, bemutatkozott, és megkérdezte, hogy megfésülheti-e a hajam, mert elég borzos vagyok. Két perc múlva már jött a többi kislány is, mind beszélgetni meg játszani akartak, kérték, hogy olvassak mesét, hogy vigyük őket sétálni, beszélgetni. Talán azért, mert mindenki el akarta érni, hogy különlegessé váljon a számunkra, közeledtek, nem idegenkedtek tőlünk-tőlem. Úgy néztek rám, mint egy barátra, de inkább mint egy nevelőre... vagy valahol a kettő között voltam? Kisebbeknek csak játszópajtás. De valamilyen szerepet betöltöttem az életükben, az ezeregyedik önkéntes voltam, aki ott , akkor meg akarta tanulni , hogyan kell feltétel nélkül, elvárás nélkül szeretetet adni . Vagy, hogy hogyan kell hozzányúlni ahhoz a sok érzelemhez, ami bennem van. Mert bennem bizony, arrafele menet elég sok volt...
Kiürített az érettségi, saját magamnak okoztam gondokat, olyan problémákat nagyítottam fel, amiket egy-két szóban is el lehetett volna intézni. Szóval volt "problémám" elég. Nem válaszokat kerestem, meg nem is magamat, talán oda menekültem, és , meg kell hagyni , jobb helyet nem is választhattam volna ennél a közösségnél.
Olvastam velük, segítettem szavakat összeolvasni. Labdáztunk, Tévéztünk, beszélgettünk a mesékről, gitároztunk-énekeltünk , együtt . Mindent nagyon élveztek, hiszen azért mégis egy új ember voltam, új ismerős. Nekem meg a helyzet volt újdonság. Lekötni 10-12 gyereket órákra? Ezt még nem próbáltam. Előkerült a jó öreg "Szervusz kedves barátom",vagy a "Nyuszi ül a fűben", ezek lekötötték a kisebbeket , ideig óráig:)
Ők is igyekeztek kiskedvencek lenni, de hihetetlen volt, hogy mennyire tisztában voltak azzal, mit jelent a közösség. Nem volt különcködés, a feladatok leosztva, a nevelőre pedig feltétel nélkül hallgattak. Nem tudok biztosat, de én úgy láttam, hogy a nevelők, bár szigorúnak kellett lenniük, hiszen az ő feladatuk volt fegyelmet tartani, annyi szeretettel néztek a gyerekekre, mint egy anya. 24/24 foglalkoztak velük, mintha egy egyedülálló anyának, vagy apának 10 gyereke lett volna. S mind a tizet egyformán szerették.
Ami még erős volt itt, a közösségben, legalábbis sok gyereknél tapasztaltam, és nemcsak meghatódtam, hanem inspirálódtam is belőle, az a hit. Sokan még azt sem tudják mi az, de erősíti őket, segítséget találnak benne . Mikor az egyik kislánnyal nehezebben ment az olvasás, s már mindketten nagyon elfáradtunk azt mondta, hogy azért olvassa el az egész oldalt, mert Jézus vele van, és segíti, és amúgy sem csalhat , mert az kiderül. Egy másik gyerek azt mondta, hogy Romániához képest kicsik vagyunk, de Isten mindenkinél nagyobb, és jobb. Lehet ezeket a mondatokat elcsépeltnek tekinteni, de egy 6 éves szájából-lelkéből elhangozva számomra új értelmet nyertek.
A nagyobbak pedig leültettek engem egy székre, és meséltek. Azt ,hogy milyen volt megállni az apjuk koporsója mellett, és milyen volt az, mikor elszakították őket az anyjuktól, akinek mindennap koldultak. Mégis szerették, és vissza akartak volna menni.
Mások azt mondták, hogy az otthonban jobban érzik magukat, mert van rendes étel, meg alhatnak , és akkor játszhatnak amikor akarnak, és barátaik is vannak. De azért mindenkinek hiányzott az otthona. Akinek volt. Vagy emlékezett rá.
Hétfőn , vagyis ma reggel, haza indulás előtt elbúcsúztam a nevelőtől, aki a legközelebb állt hozzám, és akit módomban állt megismerni. Elmondtam, mennyit tanultam tőle, és, hogy sokat segített. Meghatódtam, de mikor a gyerekek meghallották, hogy elmegyek, öleltek-pusziltak, fésültek. Annyira jó volt, hogy el kellett rohannom:) De előtte megigértem nekik, hogy szeptemberben visszamegyek.
Aztán, a buszon azon gondolkodtam, hogy az a pár nap, amit ott töltöttem, talán önzőség volt. Kapáltam,vasaltam, gyomláltam. Egy nap körülbelül két órát. Azonkívül egész nap szeretetet kaptam és adtam, babáztam és mesét olvastam.
De főként kaptam. Azt remélem itthon majd mindenkinek adni fogok:) Azt remélem, tanultam valamit.
És azt remélem, hogy szeptemberben visszamegyek. Nem remélem, tudom.