Elkészültek a tablóképek. Hétfőn érettségi  "szimulálás" románból. Mindenkin, még azokon is, akikről tényleg nem gondoltam volna, látom, hogy nem akarják ezt. Túl gyorsan haladunk előre, és mindenki egyre feszültebb lesz. Kialakulnak olyan problémák, amiknek valójában semmi jelentőségük, csak mi találjuk ki magunknak, egymásnak, hogy véletlenül se tűnjön úgy, hogy félünk, vagy, hogy az érettségi miatt vagyunk feszültek. De azért látszik.
A napok kicsit sem telnek nyugodtan, inkább rohannak, félelmetes gyorsasággal, előre. Alig tudom már követni őket. Most még csak péntek van, de mindjárt elalszom,és mire valójában felébredek, hétfő reggel lesz, 7 óra, és én majd ott ülök a padban, és azon gondolkodom, hogy miért fontos leírnom  arra a lapra Harap Alb, vagy Iona jellemzését. Egy idő után majd rájövök, hogy a jegyért, meg, hogy bebizonyítsam, hogy én bizony tanulok arra az érettségire.
Vége lesz a szimulálásnak, megyünk diplomaképeket csináltatni a ballagási ruhánkban, aztán megyünk a Bolyaira, egyetem-bemutatást(vagy mit ) hallgatni, aztán szilencium, matek óra, román ,magyar, fizika, infó.
Senki nem mondhatja, hogy nem egy nagy körforgás az egész, egy Gézagyerek-világ. Ugyanazt csináljuk minden nap. Aztán néha ugrunk egyet-egyet egy trambulinon, de végül ugyanoda esünk vissza. Az érettségi egy ilyen ugrás, de végül is ugyanazt fogjuk csinálni ősztől. A lényeg az, hogy, bár frusztráló ebbe belegondolni, én mégis inkább ugyanezt csinálnám, itt, még nyolc évig, mert ez az a hely, ahol folyton ki akarunk törni a monotonitásból. Az egyetemen még ennél is kisebb porszem leszek.
Körforgás, monotonitás, ugyanazok a lépések, ugyanazok a gondolatok.
Én mégis mindig ugyanarról írok.