Kisember, avagy Gézagyerek élmény
Előzmények: A kollégium színjátszóköre meglátogatta Szabadkát(!), hogy megtekintsék Háy János:Gézagyerek című drámáját, a Szabadkai népszínház előadásában.
Félek, mert megérkeztünk. Az utóbbi időben napjaim fénypontja jórészt az volt, amikor Szabadkára, a szabadkai Népszínházra gondoltam, mentő gondolatként fejeztem be ezzel egy-egy nehéz napot. Most pedig hazaértünk az útról, és láttuk a darabot. Félek attól, milyen támaszpontom lesz ezután, és nem tudom, még elképzelni sem, hogyan térjek vissza a szokásos taposómalomba, hiszen az utóbbi két nap segített abban, hogy végre igazán megértsem: ki kell törni, úgy mint Géza tette. Semmi sem változott azután, sőt, ez a semmi még nyomasztóbb és félelmetesebb lett, de a lényeges az, hogy Géza, a Gézagyerek megtette, amit mi nem: abbahagyta.
Az előadás hatalmas élmény volt számomra. Új megvilágításban láttam Rózsika nénit, a Szomszédékat, sőt, talán minden egyes szereplőt. A hosszú, és nem túl kényelmes visszaúton végig ezen gondolkodtam. Abnormálisnak tűnt, és tűnik most is visszatérni, újrakezdeni, talán a fáradtság is oka ennek, de képtelennek érzem magam arra, hogy azt tegyem, amit minden vasárnap este teszek: tanulok éjfélig, majd fáradtan ledőlök a bentlakási ágyamra.
Ahogyan a tájat néztem, mintha minden közrejátszott volna, hogy ne felejthessem el az érzést. Érzést, mert az élményt biztosan nem felejtettem volna el, de nehezen küzdöttem le a kétségbeesést. Magam előtt láttam Vízikét, Krekácsot, a Szomszéd nőt, és férjét, és egy pillanatban már nehezen tudtam elviselni az egészet. Aztán egy faluba értünk, már azt sem tudom, melyik volt, és egy nőt láttam biciklivel, két gyereket, akik a templom falára rajzoltak, pár méterre tőlük pedig egy zsúfolásig megtelt kocsmai teraszt. Az autóban Hobo Kisembert énekelt. Bármerre néztem, egy nagy színpadon éreztem magam, ahol magamat játszom. Az egész groteszk volt, hiszen egy olyan előadást láttam, ami szembesített magammal, és onnan kilépve, mintha a közeg semmit sem változott volna. Mi pedig egyre közeledtünk a célhoz(?), és a világ körülöttem egyre szürkült. Szólt a Circus Hungaricus, szinte minden szó tükröt tartott elém. Szükségem lett volna egy mesehősre, akiről tudom, hogy kiállna mellettem, aki meghalna értem, aki messzire repített volna innen, olyan helyre, ahol levegőt kaptam volna, ahol tiszta lett volna a levegő. Egy mesére, amelyben a Föld még lélegzik.
Az előadás alatt talán Vízike arca fogott meg a legjobban, s az övé is akkor, mikor a közelemben ült, de szövegrésze nem volt. Az arc, ahogyan a harmonikáját nézi. Életuntan. Vízike arcáról kapcsoltam Marika arcára, a szomszéd nő arcára és UGYANAZ nézett vissza rám.
A Massive AttackTeardrop című szám kezdődött el az autóban, és én közben arra gondoltam, bárcsak lenne nekem is annyi erőm mint Gézának. Munka közben egyszer csak leülni, és a szódás szörp kupakját forgatva ujjaim között azt mondani: ennyi! Nem teszem többé azt, aminek semmi értelme, ami csak azért létezik, hogy kitöltse a napjaim. Tanulnom kell Géza tiltakozásából, s nem keseríthet el az, hogy mégsem változik semmi. Ez ellen harcolni kell, nekem is, másnak is. Tudom, hogy nem reménytelen . A szabadkai út, melyet azért tettünk meg, hogy lássuk az előadást, a közös zenélések, az együtt megélt élmények, az olvasás, a színjátszás, mind mind kísérletek arra, hogy kitörjünk. És ha nem is változik semmi, mi megtesszük ami tőlünk telik.
Most, így itthon, jobb kedvem lett, már nem vagyok annyira kétségbeesett, hiszen a hosszú út alatt volt időm gondolkodni. De azt tudom, hogy beszélni kell erről a lélek-űrről. Örülök, hogy van kivel beszélnem róla, és örülök, hogy vannak barátaim, akik ugyanarra törekszenek, mint én. És nem kell félnünk kimondani, mit is akarunk igazából. Még akkor sem, ha nem változik, akkor sem, ha rosszabb lesz. Mert kimondani felszabadító.
Most igyekszem kicsit magamba zárni az élmény-intenzitást, mert tudom, hogy a mindennapok újrakezdődnek. Azon gondolkodva, hogy mi lesz a következő cél, amit várni akarok, és amivel lezárhatok egy-egy nehéz napot, már az igazi tükörben nézem karikás szemeimet, és tanulni készülök.
Nem a Teardrop, nem a Kisember szól bennem, hanem Vízike harmonikájának dallama.