Tizenegyedik alkalommal került megrendezésre a Kollégiumban, nekem ez volt az első alkalom, hogy végighallgathattam a szavalatokat.
Azt hiszem, az idei téma nem is lehetett volna más, mint a harmónia, a boldogság, az életkedv. A társadalom, az emberiség helyzete nem ilyen vidám. Kellet nekünk, kellett nekem ez. Az, hogy a szavalók megmutassák nekünk, hogy semmi sincs veszve, és a sok szenvedéstől, boldogtalanságtól, a szegénységtől, a gyásztól eltekintve van még jó a világban. A költők mondják ezt, és én hiszek nekik, mert már az is szép, és megnyugtató, hogy Ők vannak nekünk.
A Hobo-József Attila est kapcsán leírtam már a meglátásom a vers-közvetítő szerepről. Azt írtam akkor, hogy Földes László az én közvetítőm, hogy jobban megértsem József Attilát, a költészetét.
A versenyzők a közvetítőim voltak Reményik, Ady, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Szabó Lőrinc felé, és mindenki más-más szempontból közelítette meg költészetüket, de engem is. Olyan színessé vált a terem a hangoktól, a versektől, az érzésektől, mint amilyen gyönyörű és színes volt a mögöttük pompázó Atlantisz vászon.
Nagyon jó érzés volt az, hogy velem egykorúak nyugtattak meg:
"Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak."
A versenyzők mondták, és Dsida is mondta.
A világ szép, a világ gyönyörű, csak meg kell látnunk a szépségeit. Olyan szépségeit, mint a vers. Mert a vers teremtés is. Üzenet, ami a semmiből jön, és mindenkinek, bárkinek szól.
Jó volt nekünk, akik itt lehettünk Atlantiszon, hogy meghallgathattuk az üzeneteket, és jó a versenyzőknek is, hogy elmondhatták. Mert a vers az, amit mondani kell.