2012. április 9., hétfő

Húsvét

Jobban örülnék(?), ha el sem jönnél.

2012. április 8., vasárnap

Look at me, I am old, but I'm happy:)

Újra bejegyzek néhány dolgot ide...magamnak, magamról. Csak, hogy el ne felejtsem ezt a pár összefüggéstelen gondolatot.
1. Szeretem az egyetemet. Szeretek tanulni, olvasni, fordítani, szakmai gyakorlatozni, pihenni, egyetemistaként szórakozni, véndiák lenni a suliban.
2. Szeretem a fáradtságot egy tartalmas nap után, és szeretem azt hallani , hogy "de rosszul nézel ki, mi történt veled, fáradt vagy? ", de csak akkor, ha valami nagyon szuperen dolgozunk éppen, és ez fáraszt le. Mint például a zenélés, színdarabok, újságszerkesztés,blabla. ( Az ilyen dolgok ritkák mostanában az életemben)
3. Szeretek reggel a "desokdolgomvan" érzéssel ébredni, szeretek félni attól, hogy eleget tudok-e tenni minden elvárásnak, hogy jól sikerül-e az, amit elterveztem.
4. Nem szeretek félni, és bizonytalan lenni. Pedig most elkezdtem félni, úgy igazán a nyártól. Közeledünk újra a vizsgákhoz, és azt érzem, hogy a vizsgákra való készülés a legkisebb szerepet foglalja el az életemben, mert rengeteg más, fontosabb dologgal foglalkozom.

5. Szeretek visszajárni a kollégiumba. Na ezt nagyon szeretem :) Viszont csak akkor, ha dolgom van, nem szeretek bemenni, úgy , hogy nincs rám szükség. (önzőség talán)
Mostanában visszajártam, a kollégiumi napokra. Olyan jó érzés volt próbálni, énekelni, meg lepkevadászaton ide-oda küldözgetni az osztályokat :) És jó érzés volt figyelni az új arcokat, akik, meg kell hagyni idén is ügyeskedtek!
http://www.youtube.com/watch?v=_dtY7WT-cn8&list=UUq_kCI1n3bOL4tYyS2tAIfQ&index=4&feature=plcp
Arra is rájöttem, újra, hogy a nagy örömöt amit érzek, mikor valamivel készülünk a tizenkettedikeseknek, vagy Gézagyereket próbálunk, nem sokan értik. Néha szülők sem, vagy nagyon jó barátok. Nem értem miért olyan bonyolult elfogadni, hogy vannak akiknek ez a legfontosabb dolog. Az egyik legfontosabb. Az ilyen dolgok... :
http://www.youtube.com/watch?v=o0t6BNHwULg

Meg persze a közösség. A barátok :)
http://www.youtube.com/watch?v=AxScZy9FxoU&feature=relmfu

 Nem kell mindig végiggondolni, hogy mit nyersz azon ,amibe belekezdesz. Van amikor érdemes azért is tenni valamit, mert Szeretnéd, nem csak azért mert kell, vagy mert hasznod van belőle. Persze, gyakran koncentrálni kell azokra a dolgokra amik kedveznek neked, de nem szabad kihagyni a SZÉP, a JÓ dolgokat. Még akkor sem, ha azok nem mindenkinek jók, lehet ,hogy csak NEKED.
http://www.youtube.com/watch?v=AmK962xD000

 A suliéletbe való bekapcsolódás másik jó része az, hogy egy hét véndiákoskodás legalább egy blogbejegyzést ihlet.:)  .Rossz része az, hogy az egy hétig tartó JZsUK buli után megint felkelhetek minden reggel azzal az érzéssel, hogy az egyetemen, az olvasáson, az egyetemista életen kívül nincs feladatom. Márpedig ez nekem nagyon sokszor nem elég. Néha sok, de akkor sem elég :)

2011. december 13., kedd

Első

Azt hittem, hogy teljesen más lesz minden, mert egyetemista leszek, és a dolgok megváltoznak az életemben. Persze egyáltalán nem, mert azok a bizonyos dolgok az érettségi után csak haladtak előre, és én sodródtam a nyárral, Félszigettel, aztán elkezdődött az egyetem, akkor már csak a délvidéki Rákóczi-találkozót vártam,és teltek a napok, és minden tanár angolul beszélt velünk. Ugyanúgy kellett dolgozni, olvasni, tanulni, mint a suliban, csak ez most más volt. Gondolkodni nem nagyon volt időm. Kihagytam pár lehetőséget, amit talán később megbánok, de most nem számít.
És nem volt ott senki sem, a padtársam, a mögöttem ülők, mindenki más padokban ült ugyanakkor, amikor én. Azt hittem. Közben kiderült, hogy amikor én órán vagyok, más alszik, és amikor én a könyvtárban vagyok, más vizsgázik. Amikor szabadidőm van, mindenkinek órája van. Elcsépeltnek hangzik, de annyira megdöbbentő volt, és mindenki mást csinált, az osztálytársaimnak más problémáik voltak, panaszkodtak-dicsekedtek a jegyekkel, én meg még mindig csak néztem, hogy miért nem azt tanulják, amit én, és én miért nem versenghetek velük, mert az a sok rivalizálás a kollégiumban olyan motiváló volt. Új emberekkel vagyok körülvéve, akik cseppet sem értik, hogy mi hiányzik nekem. Ez az, ami eddig fel sem tűnt, mert minden nagyon gyors volt, és mindig volt mit várni.
Nem akartam túl gyakran látogatni a kollégiumot, mert pluszban éreztem magam annyi változás mellett. Azt sem tudtam, mit hol keressek, és ez is elcsépelt, mint maga az a tény, hogy a volt kollégistának hiányzik a kollégium, de... magamat sem nagyon találtam, sem az egyetemen, sem az utcán, sem az iskola épületében. Aztán, miután minden nap a suli mellett mentem el egyetemre, egyszer-kétszer rászántam magam, hogy bemenjek, és mindenki rohant, és minden rohant, és mindenki köszönt, miközben rohant, és én nem értettem, hogy azért nem csodálkoznak, hogy itt vagyok, mert el sem felejtették, hogy elmentem, vagy azért, mert... fel sem tűntem. Ami nem is lett volna baj, önző módon az fájt, hogy miután elmentünk, minden rohant tovább ugyanazzal a tempóval, amit szerettem az iskolában, új irodák jelentek meg, ismeretlen arcok. Nem fájt ez annyira, nem nagyon éreztem az egészet, mert nagyon sok dolgom volt, és most is ugyanannyi van. 
Ma viszont egyetemről hazajövet zenét hallgattam,  és reflexszerűen az iskola felé mentem, mire észbe kaptam már a főbejáratnál voltam, és a bentlakásba indultam. Akkor pedig eszembe jutott az, hogy sokan megdicsértek, hogy milyen jól ráhangolódtam az egyetemre, és nincs már bennem az a félelem, kétségbeesés, ami talán ezt a blogot táplálta, s talán igazuk is volt, és jó volt, hogy ezt éreztettem az emberekkel, de ma volt az első nap, amikor rájöttem, hogy még mindig mennyire hiányzik az egész. Cseppet sem jobb, mint ahogy elképzeltem.  Ott voltam a gólyabálon, és nem éreztem, mert jó volt réginek lenni, akit szívesen látnak. Ott voltam Gézagyerek próbákon, és jó volt réginek lenni, akinek még mindig van feladata. De ott voltam ma is , és be akartam menni, de nem volt miért. Mindenki szilenciumon volt, a tanárok hazamentek, és nekem nem volt dolgom már… Én tudom, hogy mindig szívesen látnak, és mindig segíthetek, és mindenki segít nekem, és szeretnék is segíteni, de nem lesz ugyanolyan már. Most, hogy ebbe belegondoltam, jobban szeretném, ha ez sosem tudatosult volna, mert most nem tudom mihez kezdjek. Az a bizonyos JZSUK elvonási tünet. Ballagáson nevettünk rajta, de sokkal rosszabb, mint ahogy akkor gondoltam. Remélem holnapra jobb lesz, mert most nem tudom, mihez kezdjek…


Ja,de:

2011. november 15., kedd

Mert 2011 az önkéntesség éve!

Dr. Surján László egyperces felszólalása az Európai Parlament plenáris ülésén

"Azt gondolom, hogy az európai gondolatról lehet szépeket mondani, és lehet cselekedni. "


( Ahogy ott álltam, és festettük a padokat, eszembe sem jutott, hogy Európában 2011 az önkéntesség éve. Jól éreztem magam, és senkinek sem volt megerőltető a munka, viszonylag gyorsan végeztünk, hiszen sokan voltunk. Amúgy meg jól éreztük magunkat, és a Nap is sütött. 
Amikor végignéztem a szervezők arcán, akkor tudatosult igazán bennem az önkéntesség fogalma, s főleg az , hogy mi is ennek a találkozónak a célja azon kívül, hogy jókat beszélgethessek azokkal,akik hiányoztak, és az év többi részében nem láthatom őket. Fáradtak voltak, de minden jól ment, és talán ez volt a jutalmuk.A Rákóczi alapítvány működése is az önkéntességen alapszik, és az ilyen emberek a mozgatórugói. Most, így visszagondolva, jól esik arra gondolni, hogy Európa egy kis pontját színeztem ki ÉN Hajdújáráson :) ) 

2011. szeptember 7., szerda

Gézagyerek I.

I.
A kérdés , amit olyan sokszor feltettünk próbákon, és én magamban még jó párszor , az, hogy az istendráma Isten drámáját jelenti-e? Hiszen jelenthetné ugyanúgy az ember drámáját Istennel kapcsolatban, vagy akár mást is. Nem lehetek az, aki Istenről beszél, ír, vagy a dráma és Isten kapcsolatát vitatja, csak jó lett volna, ha valaki beszél róla . Mert a dráma üzenete Istenhez kapcsolódik. Van amit megértünk. Azt, hogy Isten ott van, szereplője a darabnak, s része Géza életének. Azt is tudjuk, hogy Géza érti ezt. Talán nem érti, hanem érzi: azt, hogy Vizike portáján nincsenek istenek, azt, hogy Isten figyel, őriz, vigyáz ránk. Érti a hasonlatot, amit Banda és Herda mondanak félszájjal: "Mint egy isten, olyan ott a székben".
Azt már nem tudni, hanem érezni lehet, hogy ki áll legközelebb Istenhez. A karakterek nem társak, nem hisznek, még ha emlékeznek is , milyen lehet az. Az egyetlen téma, amely nem Gézához kapcsolódik, de érintheti ezt a kérdést, a halál gondolata. Mint beszélgetés témája, kétszer is felbukkan a történetben, egyszer poénként, de másodszor veszélyként. Hiszen Batsányinak az asszonyt kellett volna pofánbaszni, mert eldugta a pincekulcsot, de a Bárdi Jani, meg  a Kovács Karesz már nem iszik több pálinkát...
De Banda eltussolja a dolgot, megmagyarázza, hogy a halál csak van, megtörténik, beszélni sem érdemes róla.  Egyéb kérdést már nem érintenek, hiszen fél egy lesz, dolgozni kell menni.
Rózsika néni hite más, mint bárkié. Maga a világ, amiben él, más mint a többieké. Egyetlen alkalommal mondja ki Isten nevét, mikor meghallja az álhírt, hogy Banda halott. Az ijedtség mondatja ki vele. Amiért én azt hiszem, hogy erős  hite van, az a kirohanás. A kétségbeesés, ahogyan kimondja, hogy mindenki mindig ugyanazt csinálja. Feltör belőle, mert  fájó azt hallani, hogy a hibás gyerek nem nyugszik bele abba, amibe ő kénytelen.  Lehet, hogy erőltetett Rózsika néni hitéről beszélni, de számomra fontos, hiszen Gézának ő beszélhetett Isten megtartó erejéről, arról , hogy vigyáz ránk, figyel a felhőkből, és ő az irányító. Milyen más erő segíthetne az Anyának elviselni ennyi fájdalmat, nyugodtan, karját tördelve végigcsinálni minden monoton napot, és Gézát határtalan szeretettel szeretni?
Géza persze teljesen más. Lehet, hogy ő nem hisz, hanem érez. Minden fogyatékossága ellenére  ő az, aki a legközelebb áll Istenhez. Érzi a jelenlétét, és érzi a hiányát is. Hiszen Vizikénél nincsenek istenek, nincsenek irányítók, segítők. És olyan helyen, ahol nincs isten, nem bír megmaradni. Géza isteneknek szólítja a kutyákat, mert vigyáznak, és jeleznek. Banda Gézát szólítja istennek, mert vigyáz, és felelős értük. Géza, az autista, felelős Bandáért és Herdáért, a két "normálisért".
Géza megtalálja Istent, és én azt gondolom, hogy a darab végére sem veszti el őt. Nem a szokványos módon, nem tudatosan, de megtalálja. És kap tőle valamit, amit egyetlen más karakter sem kap, még az anyja sem: felismerést. Bár észreveszi, hogy ha nem állíthatja meg a szalagot, nem érdemes dolgozni, nem hagyja, hogy belefásuljon a munkába, kiugrik a mókuskerékből, mégis minden emberben feltétlenül megbízik. Megtörik, megbántják, de mégis szeret mindenkit. Nem ő az elesett ember, hanem a körülötte élők. És ő meglátja bennük a szentséget, meglátja és megérzi az Istent.
Mert én azt remélem, hogy mindenkiben, mindegyikünkben Isten lakozik.

2011. augusztus 8., hétfő

Önkénteskedés vagy önzőség?

Három napra látogattam meg a szovátai Szent József gyermekotthont, "önkénteskedés" fedősztorival. Valójában az történt, hogy három nap alatt feltöltődtem úgy fizikailag, mint lelkileg( főleg lelkileg) megismertem néhány új embert, és annyi szeretetet kaptam amennyi elég volt ahhoz, hogy erőt adjon a nyárra szembenézni a "problémákkal". Meg átértelmeződött a probléma szó  jelentése is. Még most is következtetéseket vonok le, próbálom leszűrni , hogy mi az, amit átvetíthetek az életemre, de meghatározó élmény volt ,az biztos.

Odaértünk, nagy nehezen, Ágival. Déli tizenkettő volt. Ágihoz már szaladtak a régi , ismerős gyerekek, én picit lelombozódva álltam ott, körülbelül két percig, amikor egy édes, feketeszemű, feketehajú, két-három év körüli tündérlány felkapaszkodott az ölembe, köszönt, bemutatkozott, és megkérdezte, hogy megfésülheti-e a hajam, mert elég borzos vagyok. Két perc múlva már jött a többi kislány is, mind beszélgetni meg játszani akartak, kérték, hogy olvassak mesét, hogy vigyük őket sétálni, beszélgetni. Talán azért, mert mindenki el akarta érni, hogy különlegessé váljon a számunkra, közeledtek, nem idegenkedtek tőlünk-tőlem. Úgy néztek rám, mint egy barátra, de inkább mint egy nevelőre... vagy valahol a kettő között voltam? Kisebbeknek csak játszópajtás. De valamilyen szerepet betöltöttem az életükben, az  ezeregyedik önkéntes voltam, aki ott , akkor  meg akarta tanulni , hogyan kell feltétel nélkül, elvárás nélkül szeretetet adni . Vagy, hogy hogyan kell hozzányúlni ahhoz a sok érzelemhez, ami bennem van. Mert bennem bizony, arrafele menet elég sok volt...
Kiürített az érettségi, saját magamnak okoztam gondokat, olyan problémákat nagyítottam fel, amiket egy-két szóban is el lehetett volna intézni. Szóval volt "problémám"  elég. Nem válaszokat kerestem, meg nem is magamat, talán oda menekültem, és , meg kell hagyni , jobb helyet nem is választhattam volna ennél a közösségnél.

Olvastam velük, segítettem szavakat összeolvasni. Labdáztunk, Tévéztünk, beszélgettünk a mesékről, gitároztunk-énekeltünk , együtt . Mindent nagyon élveztek, hiszen azért mégis egy új ember voltam, új ismerős. Nekem meg a helyzet volt  újdonság. Lekötni 10-12 gyereket órákra? Ezt még nem próbáltam. Előkerült a jó öreg "Szervusz kedves barátom",vagy a "Nyuszi ül a fűben", ezek lekötötték a kisebbeket , ideig óráig:)
Ők is igyekeztek kiskedvencek lenni, de hihetetlen volt, hogy mennyire tisztában voltak azzal, mit jelent a közösség. Nem volt különcködés, a feladatok leosztva, a nevelőre pedig feltétel nélkül hallgattak. Nem tudok biztosat, de én úgy láttam, hogy a nevelők, bár szigorúnak kellett lenniük, hiszen az ő feladatuk volt fegyelmet tartani, annyi szeretettel néztek a gyerekekre, mint egy anya. 24/24 foglalkoztak velük, mintha egy egyedülálló anyának, vagy apának 10 gyereke lett volna. S mind a tizet egyformán szerették.

Ami még erős volt itt, a közösségben, legalábbis sok gyereknél tapasztaltam, és nemcsak meghatódtam, hanem inspirálódtam is belőle, az a hit. Sokan még azt sem tudják mi az, de erősíti őket,  segítséget találnak benne . Mikor az egyik kislánnyal nehezebben ment az olvasás, s már mindketten nagyon elfáradtunk azt mondta, hogy azért olvassa el az egész oldalt, mert Jézus vele van, és segíti, és amúgy sem csalhat , mert az kiderül. Egy másik gyerek azt mondta, hogy Romániához képest kicsik vagyunk, de Isten mindenkinél nagyobb, és jobb. Lehet ezeket a mondatokat elcsépeltnek tekinteni, de egy 6 éves szájából-lelkéből elhangozva számomra új értelmet nyertek.
A nagyobbak pedig leültettek engem egy székre, és meséltek. Azt ,hogy milyen volt megállni az apjuk koporsója mellett, és milyen volt az, mikor elszakították őket az anyjuktól, akinek mindennap koldultak. Mégis szerették, és vissza akartak volna menni.
Mások azt mondták, hogy az otthonban jobban érzik magukat, mert van rendes étel, meg alhatnak , és akkor játszhatnak amikor akarnak, és barátaik is vannak. De azért mindenkinek hiányzott az otthona. Akinek volt. Vagy emlékezett rá.
Hétfőn , vagyis ma reggel, haza indulás előtt elbúcsúztam a nevelőtől, aki a legközelebb állt hozzám, és akit módomban állt megismerni. Elmondtam, mennyit tanultam tőle, és, hogy sokat segített. Meghatódtam, de mikor a gyerekek meghallották, hogy elmegyek, öleltek-pusziltak, fésültek. Annyira jó volt, hogy el kellett rohannom:) De előtte megigértem nekik, hogy szeptemberben visszamegyek.
Aztán, a buszon azon gondolkodtam, hogy az a pár nap, amit ott töltöttem, talán önzőség volt. Kapáltam,vasaltam, gyomláltam. Egy nap körülbelül két órát. Azonkívül egész nap szeretetet kaptam és adtam, babáztam és mesét olvastam.
De főként kaptam. Azt remélem itthon majd mindenkinek adni fogok:) Azt remélem, tanultam valamit.
És azt remélem, hogy szeptemberben visszamegyek. Nem remélem, tudom.



2011. július 30., szombat

Két vers

Két vers Dankuly Csabától, nemrég bukkantam rájuk. Valaki megtalálta őket nekem.



1.
Lebukott. Mert egyik csapás a másik
után érte. Érted. De aztán... (a fordulat előbb-
utóbb bekövetkezik, különben
vége a mesének) ...felszínre
verekedte magát és erőteljes
csapásokkal partot ért. Most visszaadja,
amit kapott! De mi is van
itt. Mi. Semmi. Tűz
a nap. Szélcsend. Pálmafa vagy
olyasmi. Homok. Ki lehet
feküdni rá
szárítkozni. Ez most
vicc?
Nem.
Előbb pihenj, s csak utána
akciózz. Heverd
ki.
Igen. Jó fej vagy. Körös-
körül tenger. Amerre csak
fordulok... Szép.


2.
NyemaNynek

Egy útkereszteződésben
álltunk.
S vártunk. Valamiket
mondott. Valamiket
én is. De nem
értettük jól
egymást. Kurva
nagy zaj volt. De azért nem
hagytuk
abba. Ab
ovo. Nyomtuk egymást
túlkiabálva
a. Bizony. Ő a
magáét, én az
enyémet. Nyema
vicc. Mígnem
egyikünknek
mennie kellett. Neki
vagy nekem. Nekem
v. neki