Az elmúlt pár hónapban az iskolában József Attilát is "megtanultuk".
A tanárnő megjegyezte, hogy József Attila a világhiány megoldását a művészetben látta. Nem beszéltünk erről többet, de mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez a szó: világhiány. Ízlelgetem, néha egész közel érzem magamhoz, néha pedig nem értem a jelentését.
Kezdek belenyugodni, hogy a világhiány számomra mást jelent,
Hiányolni a körülöttem lévő világot furcsa, de gyakori, sőt, lehet, hogy néha én is hiányzom a világnak. Nem az embereknek, hanem az egésznek. Mikor úgy érzem, nincs sok értelme a tennivalóknak, amikor nem érdekel, csak állok a lábamon és igyekszem nem felbukni, hanem előre menni, akkor nagyon közel érzem magamhoz a világhiányt. Amikor azt hiszem, hogy a világot a részei alkotják, egy szobát a bútorok, egy könyvet a lapok. Mikor túl sok a valóság.
A művészet tehát azért (is) van, hogy a sok valóságba egy kis életet leheljen. József Attila ihlettel küzdött a világhiánnyal. Christopher McCandless pedig egy nagy utazással.
Szeretem az ilyen szavakat.