Mostanában az életem, és a gondolataim is a ballagás körül forognak, bár az érettségi kellene legyen a legfőbb probléma. A kérdés csak az: miért mérgesedik el a helyzet egyre jobban? Miért akarják az emberek kirúgni a talajt a lábaink alól? Miért kell pár héttel a vége előtt megalázni, belénk rúgni?
A baj pedig az, hogy ennyi idő után az emberek már tudják, hova rúgjanak. Tudják, mit kell mondani, hogy végképp kétségbe essek, essünk, és tudják, mi az a technika amivel a legjobban megalázhatnak. Én úgy érzem, nem érdemeltük ezt. Azt érzem, hogy eredményes négy évet hagyunk magunk mögött, és senki nem tekinthet ránk olyan tárgyakként, gépekként, amik már nem funkcionálnak. Ha mégis, hát mindenkinek látnia kell, hogy ezek a gépek túlterheltség miatt adták be a kulcsot, és nem azért, mert hálátlanok a működtetőhöz. Azt is érzem, hogy nincs szükségem elismerésre, ha valóban érdemtelen vagyok rá, de megaláztatásra sincs, ha nem szolgáltam rá. Egy gép sem vágyik rá, hogy tönkretegyék az alkatrészeit, mielőtt befejezhetné a küldetését:)
A végkövetkeztetés: az érdektelenség a legjobb fegyver. Csak a lelkemnek sajnos nem használ. Marad tehát a fáradhatatlan tanulás, és az elmélkedés. Elmélkedés azon, hogy mi az amit hátrahagyunk, és mi az amit elmulasztottunk megtenni, vagy rosszul tettünk meg. Talán a legvégén majd kiderül. Remélem.