Esik.

Már nem zavar, pedig tegnap még ez volt a legnagyobb gondom. Eső ide vagy oda, mégis részese lehettem a Kollégium első János Zsigmond Udvari Bálnak. 

Azt hiszem csak a képek tudják igazán megmutatni a díszletet. Még azok sem. Az udvar igazi arcát csak az emlékek őrzik, meg azok a kezek, akik megmosták az udvart, felállították a színpadot, kihozták a parkettet, a növényeket, az ablakokba állították a muskátlikat. Ez a legjobb ebben az iskolában. Mi , diákok, sosem csak élvezünk egy-egy eseményt , sosem csak résztvevők vagyunk. Ott vagyunk a pillanatoknál , amikor az ünnepély megalakul. Mi állítjuk össze a képet. 

Én ebből a képből, az Udvari Bál képéből alig tapasztaltam valamit. Négy éve talán először csak a ruhámmal, a frizurámmal, a sminkkel voltam elfoglalva, és ez - bár nagy élmény volt- rosszul esett. Csak álltam az udvaron, és figyeltem, amint mások takarítanak, intézkednek, falat másznak, színpadot szerelnek. Mindezt nekem.

De amikor eljött az ünnepélyes bevonulás pillanata, azt gondoltam, mégis megérte. Talán még a ballagáshoz képest is jóval több figyelmet szenteltek nekünk. Még akkor is , ha épp nem táncoltunk. Ott pompáztunk fehér ruhákban, a fiúk frakkban, és önkéntelenül is magunkra fordítottuk a figyelmet, s nem kevés büszkeséggel hallgattuk a dicséreteket. Tudom, hogy Magyarországon ez már rutin, de ez a bál nem csupán egy szalagavató volt. Számunkra többet jelentett, hiszen két hónapon keresztül minden nap kérdéses volt az, hogy ez egyáltalán létrejön-e . És megcsinálTÁK. Megcsináltátok ti, tizenegyedikesek, szervezők, tanárok, pedagógusok. Nekünk. Jövőre pedig mi segítünk majd, hogy ugyanilyen, vagy még gyönyörűbb legyen a János Zsigmond Udvari bál. Nektek.

Hatalmas élmény volt, történelmet írtunk. Még akkor is, ha néhány percet (meg a parkettet?) elmosott az eső. De legalább már senki sem mondhatja, hogy a Kollégium nem akkor szervez bált amikor ... Jól esik.:) 

S mindez csak akarat kérdése volt.