2011. április 27., szerda

Idő

Három hét van még hátra. Egyetlen nap alatt gyorsult fel minden, még nem sikerült teljesen észbe kapni. Mindenesetre a mai nap folyamán sokszor hallottam a hármas számot. Mint a mesében:) Csak a vége legyen jó...
Következnek a dolgozatok, angol és infó, projektek. Szerenád, ami minden nap emlékeztetni fog, hogy közeledünk a végéhez, hiszen ez is egy búcsú. Jegyek, lezárások, matek képletek a falakon. Nemsokára megkapjuk az albumokat, benne az osztálytársaink képeivel, ezeket is ki kell töltenünk. Búcsúszövegeket írni... Kártyákat, képeket osztogatni. Minden perc, amit nem a feladataim elvégzésével töltök el, hanem mondjuk zenével, elvesztegetettnek tűnik. Kicsit talán félek...
Sok zenét hallgatok mostanában.


2011. április 24., vasárnap

Érezni kellene...

Azt, hogy Ünnep van. Túl kellene látni a főzésen és takarításon, azon, hogy a házat fényesre sikáljuk, és újabbnál újabb ruhákban pompázzunk. Mert Ünnep van. Túl kellene látni azon az egy pohár pálinkán, amikor először köszöntjük a Húsvétot, a tojásfestésen, a parfümön. 
Még a megszokott templomba járáson is túl, nem azért menni, mert kell, vagy mert elvárja a közösség. Legalább most ne azért. 
Én túl szeretnék látni a körülöttem lévő felületességen.
Az Ünnep azért van, hogy hinni tudjunk, és hinni akarjunk. Nem kizárólag a tavasz ünnepe a Húsvét, hanem a feltámadás ünnepe. Ne legyen a népszokások ünnepe, inkább váljon a lelkem ünnepévé, hogy felelevenítsem azt, amiben hiszek, akiben hiszünk. 
Nem számít milyen hosszú az imádság,amit Hitvallásnak nevezünk, nem számít, milyen a ruha, amelyben templomba megyek. Nem számít, hány szelet hús van az asztalon, az számít, hogy az ünnep lelkileg is jelentsen számomra valamit . Mert Karácsony, mikor Jézus megszületett, Húsvét, mikor feltámadt,Pünkösd, a Szentlélek ünnepe mind olyan ünnepek, amelyek segítségével, amelyek alkalmával erősíthetjük a hitünket. Még akkor is, ha nem lehet megmagyarázni a feltámadást.Még akkor is ha közhely. Vannak közhelyek, amelyeknek  még mindig van mondanivalójuk. Számomra legalábbis van még. 
Legyen egy bensőséges alkalom a Húsvét, felejtsük el mások mondandóját kiforgatni. Legyen nyugalom és béke. Érezzünk hitet . 
Áldott Ünnepet mindenkinek!

2011. április 18., hétfő

Újabb Atlantisz

Tizenegyedik alkalommal került megrendezésre az Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedő. Tizenegy év, tizenegy színes Atlantisz-vászon, tizenegy különleges megnyitó,sok-sok szavaló diák, tizenegy "kötelező", és még ki tudja hány szebbnél szebb költemény tette egyedivé és varázslatossá az eddigi versenyeket,és ezek a dolgok fogják különlegessé tenni a következő éveket is. Számomra most nyílt először alkalom arra, hogy ne csak mint szervező, hanem mint néző is részt vehessek a vetélkedőn.
 Ebben a versenyben az a szép, és biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én gondolom így, hogy nem kizárólag a szavalásról szól, hanem az együtt töltött pillanatokról, a csendről, a versek meghallgatásáról és megértéséről, az ifjúsági istentiszteletről, az együtt éneklésről, és szinte csak mellékesen a díjakról, vagy az oklevélről. Ezért nem rontotta el véglegesen a hangulatot és nem zúzta szét az Atlantisz-érzést a versennyel kapcsolatos idei döntés, amelyet a Kárpátokon túli Bukarest hozott:Atlantisz idén nem kap országosan elismert oklevelet...pecsétet, hasonlókat. A megnyitón már csak azért sem akart senki előhozakodni a rossz hírrel, mert látszott a versenyzőkön, hogy nem ezért vannak itt. A jelenlévők azonban, anélkül, hogy sejtették volna, miről van szó, nyilvános bocsánatkérésben részesültek, de hogy miért, azt csak a díjkiosztón tudták meg. Ennek ellenére a  hangulat  egy kicsit még bensőségesebb, még közvetlenebb volt, a zenének, az istentisztelet mondanivalójának, és persze a régi Atlantiszos szavalóknak köszönhetően. Mindezek mellett pedig ott voltak a szervezők, akik ide-oda hordták a gyertyákat, könyveket árultak, főztek, pakoltak, a vetélkedőt vezették le, hangosítottak, vagy csak feltűntek itt-ott, mindenütt, hogy mindenkinek segítsenek, vagy koordináljanak.
Maga a verseny varázslatos volt. Huszonhat alkalommal hangzott el Szilágyi Domokos Hegyek, Fák, füvek című verse, ám olyannyira magával ragadó volt, hogy éjjel még egyszer el kellett olvasnom. Szombat délelőtt ugyanis mindenki másképp jelenítette meg az azúr mennyet, másképp hallottam a libegő muzsikát, egyszerűen minden vers más volt, akkor is ha a szöveg ugyanaz. Nem lehetett megunni. A téma pedig nem is lehetett volna más, mint a boldogság, az életkedv, a harmónia. Kellett nekünk, nézőknek, kellett a tanároknak, a diákoknak, az embereknek. Hallani azt, hogy a gyásztól, a szomorúságtól, a félelemtől, a kétségbeeséstől, a szegénységtől eltekintve van még tökéletes, van még szép a világban. Maga  a vers is a világ egyik szépsége. Tökéletes, mert a semmiből teremtődik, ám mindenkihez szól. Erről (is) szólt  a zsűri, a verseny előtti néhány percben. Meg arról, hogy milyen fontos is ez,  verset mondani, verset érezni, és megmutatni nekünk, hallgatóknak. 
Aztán hallgattuk a verseket, és minden megváltozott a teremben. Olyan színessé vált minden, mint amilyen a falon pompázó tizenegyedik Atlantisz-plakát volt. Az idén, eltérően az eddigiektől, az Orpheusz teremben hallgathattuk a verseket. Nyugalom áradt a teremből, és úgy éreztem, a versenyzők is nyugodtak. A gyertyák,a vászon és a terem légköre biztosította a hangulatot. 
Különös érzés volt egy pillanat, minden versenyző első szava előtt, a pillanat, amikor senki sem szólt, és megvártuk, amíg mindenhol igazi csend lesz. Nem volt benne várakozás, nem volt izgalom, vagy feszültség. Csend volt, amit egy új vers tört meg. 
A három versenyrész után két óra szünet következett, majd a díjkiosztó, ahol mindenki Atlantiszos emléklapot, és néhányan oklevelet és könyvjutalmat kaptak, mellesleg mindenki megtudta, miért kért bocsánatot a hölgy a megnyitón.
 Nem volt rivalizálás, de volt építő kritika , tanácsok és segítség, valamint ajándék vers a zsűri részéről. A díjkiosztó után pedig bárki kérdezhetett tőlük, beszélgethetett velük, szívesen válaszoltak minden kérdésre.
Lassan véget ért az idei Atlantisz is, és az eddigi visszajelzésekből ítélve idén is varázslatos volt. 
Ha azóta el is felejtettem, vagy nem tanultam meg eléggé, de akkor, ott, éreztem, hogy a világ csodáit értékelni kell, látni kell és hallgatni. A verset, a rajzokat, a zenét, de ugyanígy a családot, egy tavaszi napot, egy hangot, vagy bármit, ami szebbé teszi, a mindennapokat, az ünnepnapokat, az életet. Nemcsak mély, komoly és tanulságos versek vannak ám. Egyetlen nap alatt sok vidám, életre ösztönző verset is hallani lehet. Csak jó helyen kell keresni.
Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne. Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.

2011. április 17., vasárnap

Találkozás egy emberarccal

Ma találkoztam Rózsika nénivel. Egy bevásárlóközpont labirintusában ültem egy padon, és megláttam őt, amint félénken nézte az arctalan bábukat, amik feketék voltak, és drága ruhát hordtak. Ennek a nőnek az arckifejezése, a mozdulatai, a szemöldöke is a Rózsika nénié. Talán azért, mert ő volt az! Szomorú szemei voltak. Semmilyen érzelmi válságot, sem törést, vagy hajlamot nem láttam afelé, hogy nem bírná a terhét. Végig,azaz néhány másodpercig, nyugodt volt és szomorú, de láttam az anyai gondoskodást a szemeiben, pedig gyerek nem volt mellette.
Rózsika néninek égővörös haja volt, így nehéz volt felismernem. Olyan jelenség volt azonban, így, vörösen, amit alig-alig vesznek észre az emberek, de mindenhol ott van. 
Most már azt gondolom, hogy a hölgy arca mögött nem Rózsika néni él, de tudom már, milyen az arca. Látom a törődést a szemeiben. Tudom milyen lenne Rózsika néni arca, mikor a keresztjére gondol, még akkor is, ha ennek a nőnek más a keresztje.

"Ebben az ősrégi teremtő pillanatban,
őszinte szeretetből teremtett neked
egy pont a hátadhoz illő keresztet,
amilyet senki másnak nem adott.

Rád nézett az Isten,
és tetszettél neki a kereszteddel.
Örömmel látta,
hogy mindaz amit alkotott jó."(Mosolyvers-Rólad)

2011. április 16., szombat

A vers az, amit mondani kell

Míg friss az élmény, néhány szót az idei Atlantisz harangoz Országos szavalóversenyről:)
Tizenegyedik alkalommal került megrendezésre a Kollégiumban, nekem ez volt az első alkalom, hogy végighallgathattam a szavalatokat.
Azt hiszem, az idei téma nem is lehetett volna más, mint a harmónia, a boldogság, az életkedv. A társadalom, az emberiség helyzete nem ilyen vidám. Kellet nekünk, kellett nekem ez. Az, hogy a szavalók megmutassák nekünk, hogy semmi sincs veszve, és a sok szenvedéstől, boldogtalanságtól, a szegénységtől, a gyásztól eltekintve van még jó a világban. A költők mondják ezt, és én hiszek nekik, mert már az is szép, és megnyugtató, hogy Ők vannak nekünk.
A Hobo-József Attila est kapcsán leírtam már a meglátásom a vers-közvetítő szerepről. Azt írtam akkor, hogy Földes László az én közvetítőm, hogy jobban megértsem József Attilát, a költészetét.
A versenyzők a közvetítőim voltak Reményik, Ady, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Szabó Lőrinc felé, és mindenki más-más szempontból közelítette meg költészetüket, de engem is. Olyan színessé vált a terem a hangoktól, a versektől, az érzésektől, mint amilyen gyönyörű és színes volt a mögöttük pompázó Atlantisz vászon.
Nagyon jó érzés volt az, hogy velem egykorúak nyugtattak meg:
          "Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
          Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
          Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
          körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
          testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak."
A versenyzők mondták, és Dsida is mondta. 
A világ szép, a világ gyönyörű, csak meg kell látnunk a szépségeit. Olyan szépségeit, mint a vers. Mert a vers  teremtés is. Üzenet, ami a semmiből jön, és mindenkinek, bárkinek szól.
Jó volt nekünk, akik itt lehettünk Atlantiszon, hogy meghallgathattuk az üzeneteket, és jó a versenyzőknek is, hogy elmondhatták. Mert a vers az, amit mondani kell. 

2011. április 14., csütörtök

Reményik Sándor: Atlantisz harangoz




Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk harangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok.
Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.


2011. április 12., kedd

http://www.stefansocaciu.ro/main.swf

Világhiány


Az elmúlt pár hónapban az iskolában József Attilát is "megtanultuk".  
A tanárnő megjegyezte, hogy József Attila a világhiány megoldását a művészetben látta. Nem beszéltünk erről többet, de mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez a szó: világhiány. Ízlelgetem, néha egész közel érzem magamhoz, néha pedig nem értem a jelentését. 
Kezdek belenyugodni, hogy a világhiány számomra mást jelent,
Hiányolni a körülöttem lévő világot furcsa, de gyakori, sőt, lehet, hogy néha én is hiányzom a világnak. Nem az embereknek, hanem az egésznek. Mikor úgy érzem, nincs sok értelme a tennivalóknak, amikor nem érdekel, csak állok a lábamon és igyekszem nem felbukni, hanem előre menni, akkor nagyon közel érzem magamhoz a világhiányt. Amikor azt hiszem, hogy a világot a részei alkotják, egy szobát a bútorok, egy könyvet a lapok. Mikor túl sok a valóság. 
A művészet tehát azért (is) van, hogy a sok valóságba egy kis életet leheljen. József Attila ihlettel küzdött a világhiánnyal.  Christopher McCandless pedig egy nagy utazással.


Szeretem az ilyen szavakat.

2011. április 11., hétfő

Emlékillat


A mai nap nagyon tizenkettedikes volt:)
Megírtuk a román dolgozatot, aztán diplomaképeket készítettünk.
Ez elmúlt, szóval már nem lényeges.( ez nem mindig van így, de most előre kell lépni...)
A lényeg az, hogy egyre gyakrabban tapasztalom, hogy egy illat alapján azonosítok be egy emléket. De az illatot csak egyetlen pillanatig érzem, és mire eszembe jutna az, ahogyan ez kapcsolódik a múlthoz, az emlékeimhez, már eltűnik, és kétségek között hagy. Emiatt sokszor ideges vagyok.
Régebben is éreztem ilyesmit, de amióta a magyartanárnő szóba hozta ezt az impresszionizmusról tartott órán,  és tudom, hogy ilyen létezik, lényegesen többször fordul elő.
Ma például egy rég elfeledett emlék illatát éreztem, a születésnapomról, hat-hétéves lehettem, és összegyűlt a család, ahogyan oly sokszor eddig is. Azt hiszem, édesanyám akkori parfümét éreztem, de ez nem biztos. Az biztos, hogy az emlék abból az időből való.
Éreztem még egy emléket, egy nyolcadikos szünetét, az udvaron. Esőillat volt. Az esőillat nem mindig ugyanolyan. Annak az esőnek az illatát éreztem.
Szerintem ez jó, kár, hogy csak egyetlen pillanatig tart.

2011. április 8., péntek

Elkészültek a tablóképek. Hétfőn érettségi  "szimulálás" románból. Mindenkin, még azokon is, akikről tényleg nem gondoltam volna, látom, hogy nem akarják ezt. Túl gyorsan haladunk előre, és mindenki egyre feszültebb lesz. Kialakulnak olyan problémák, amiknek valójában semmi jelentőségük, csak mi találjuk ki magunknak, egymásnak, hogy véletlenül se tűnjön úgy, hogy félünk, vagy, hogy az érettségi miatt vagyunk feszültek. De azért látszik.
A napok kicsit sem telnek nyugodtan, inkább rohannak, félelmetes gyorsasággal, előre. Alig tudom már követni őket. Most még csak péntek van, de mindjárt elalszom,és mire valójában felébredek, hétfő reggel lesz, 7 óra, és én majd ott ülök a padban, és azon gondolkodom, hogy miért fontos leírnom  arra a lapra Harap Alb, vagy Iona jellemzését. Egy idő után majd rájövök, hogy a jegyért, meg, hogy bebizonyítsam, hogy én bizony tanulok arra az érettségire.
Vége lesz a szimulálásnak, megyünk diplomaképeket csináltatni a ballagási ruhánkban, aztán megyünk a Bolyaira, egyetem-bemutatást(vagy mit ) hallgatni, aztán szilencium, matek óra, román ,magyar, fizika, infó.
Senki nem mondhatja, hogy nem egy nagy körforgás az egész, egy Gézagyerek-világ. Ugyanazt csináljuk minden nap. Aztán néha ugrunk egyet-egyet egy trambulinon, de végül ugyanoda esünk vissza. Az érettségi egy ilyen ugrás, de végül is ugyanazt fogjuk csinálni ősztől. A lényeg az, hogy, bár frusztráló ebbe belegondolni, én mégis inkább ugyanezt csinálnám, itt, még nyolc évig, mert ez az a hely, ahol folyton ki akarunk törni a monotonitásból. Az egyetemen még ennél is kisebb porszem leszek.
Körforgás, monotonitás, ugyanazok a lépések, ugyanazok a gondolatok.
Én mégis mindig ugyanarról írok.

2011. április 7., csütörtök

Don't laugh at me

http://www.youtube.com/watch?v=c9xyIGCp7ss


I'm a little boy with glasses
The one they call the geek
A little girl who never smiles
'Cause I've got braces on my teeth
And I know how it feels
To cry myself to sleep

I'm that kid on every playground
Who's always chosen last
A single teenage mother
Tryin' to overcome my past
You don't have to be my friend
But is it too much to ask

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me

I'm the cripple on the corner
You've passed me on the street
And I wouldn't be out here beggin'
If I had enough to eat
And don't think I don't notice
That our eyes never meet

I lost my wife and little boy when
Someone cross that yellow line
The day we laid them in the ground
Is the day I lost my mind
And right now I'm down to holdin'
This little cardboard sign...so

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me

I'm fat, I'm thin, I'm short, I'm tall
I'm deaf, I'm blind, hey, aren't we all

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me 

2011. április 3., vasárnap

Hirtelen

Mostanában az életem, és a gondolataim is a ballagás körül forognak, bár az érettségi kellene legyen a legfőbb probléma. A kérdés csak az: miért mérgesedik el a helyzet egyre jobban? Miért akarják az emberek kirúgni a talajt a lábaink alól? Miért kell pár héttel a vége előtt megalázni, belénk rúgni? 
A baj pedig az, hogy ennyi idő után az emberek már tudják, hova rúgjanak. Tudják, mit kell mondani, hogy végképp kétségbe essek, essünk, és tudják, mi az a technika amivel a legjobban megalázhatnak. Én úgy érzem, nem érdemeltük ezt. Azt érzem, hogy eredményes négy évet hagyunk magunk mögött, és senki nem tekinthet ránk olyan tárgyakként, gépekként, amik már nem funkcionálnak. Ha mégis, hát mindenkinek látnia kell, hogy ezek a gépek túlterheltség miatt adták be a kulcsot, és nem azért,  mert hálátlanok a működtetőhöz. Azt is érzem, hogy nincs szükségem elismerésre, ha valóban érdemtelen vagyok rá, de megaláztatásra sincs, ha nem szolgáltam rá. Egy gép sem vágyik rá, hogy tönkretegyék az alkatrészeit, mielőtt befejezhetné a küldetését:)
A végkövetkeztetés: az érdektelenség a legjobb fegyver. Csak a lelkemnek sajnos nem használ. Marad tehát a fáradhatatlan tanulás, és az elmélkedés. Elmélkedés azon, hogy mi az amit hátrahagyunk, és mi az amit elmulasztottunk megtenni, vagy rosszul tettünk meg. Talán a legvégén majd kiderül. Remélem.