Az érettségi összes elrontott feladata, ábrája összegyűlt az utolsó Salvador Dali kiállításon. Elkápráztatta őket a Dali-féle festészet, hiszen korlátlan volt, és szabad. Nem kötődött semmilyen szabályhoz. Szegény rajzok, és rosszul megoldott feladatok nem is vágytak másra, csak arra, hogy végre ők is szabadon létezhessenek, senki ne büntessen senkit keletkezésük körülményei miatt. De erre vajmi kevés esélyük volt.
Ezen az éjszakán azonban felszabadultak voltak, hiszen a vizsgáknak is vége volt már. Kicsit idegesek voltak az eredmények miatt, hiszen talán miattuk nem sikerült egy tanulónak egy új pályán indulni, talán miattuk egy egész élet megváltozott. De erre próbáltak nem gondolni,hiszen csak egyetlen éjszaka állt rendelkezésükre. A Dali-kiállítás megszabadította őket minden frusztrációjuktól, tehát a puszta létnek adták át magukat.
A fizika érettségi tételekből megszökött ábrák, grafikonok most a Dali festményeket tették tönkre, beléjük másztak, és a rengeteg piros tintát, mellyel összerajzolták, javítgatták őket, a képekre öntötték, s gonoszul nevettek rajta, szinte extázisban. A súrlódási erő, mely az ég fele hatott, messzire repítette az ábrákat, hiába próbálta a gravitáció a föld fele húzni őket, ebben a világban minden másképp alakult. A súrlódás nevetett, és készségesen szállította az ábrákat egyik képből a másikba.
A közelben kucorgó rugó élvezte mindenhatóságát. Olyan erővel rendelkezett, mely miatt, bármilyen nehéz testet aggattak is rá, a ∆l megnyúlás mégis negatív lett, azaz a rugó egy rá akasztott test hatására nem megnyúlt, hanem összehúzódott. A rugó nem is maradt nyugton, erejét fitogtatta a nem messze pihengető rendszernek, mely egy csigából és két testből állt, s melynek különlegessége az volt, hogy a kisebb tömegű test uralkodott a hatalmason. Úgy húzta, ahogy akarta.
A Dali festmények közelében táncot jártak a rosszul megoldott matematika feladatok. Őket nem érdekelte a festészet, inkább saját hibáikat mesélgették egymásnak, s nagyokat nevettek. Egy alakzat, mely magát Körnek nevezte, sarkait számolgatta, s meghitt beszélgetésbe bonyolódott a háromszöggel, melynek minden szöge derékszög volt. Logaritmusok szorzatai összegek logaritmusával ismerkedtek. A valódi világban ilyen nem fordulhatott volna elő, mert nincs ilyen szabály, ám Itt megtehették, hiszen egyenlővé tették őket. Sajnálták teremtőjüket, hiszen bizonyosan összeszidta már valaki miattuk.
A tört, melynek nevezője nulla volt, magányosan üldögélt. Nem tartották akkora hibának, hogy bevegyék a körbe. Figyelte a tőle nem messze ölelkező szerelmespárt: √-2. Ők már régóta meg akartak ismerkedni, de a szabályok kötötték őket. Négyzetgyök a valós számok halmazában negatív számmal sosem barátkozhatott. Pedig, mint utóbb kiderült, rengeteg közös témájuk volt. Ki tudja, miért nem engedték őket egymáshoz közel…
Aztán egyszerre csend lett. Minden elrontott képlet, ábra, grafikon egyszerre érezte át a lelkiismeret furdalást puszta létezésük miatt. Gazdáikra gondoltak, akik azzal, hogy akaratuk ellenére is megajándékozták őket a szabadsággal, a léttel, önmagukat újabb kötöttségeknek tették ki. Bizonyosan csak ártott nekik Teremtő mivoltuk.
A csend azonban csak egy percig tartott. Egy újabb pillanatban újrakezdődött minden. Az ábrák a Dali festményeket tették tönkre, az elrontott matematika feladatok félelmetes táncba kezdtek. A tört, melynek nevezője nulla volt, magányosan üldögélt. A tőle nem messze ölelkező szerelmespár újabb közös témát talált.
Isten meditált.