2011. március 27., vasárnap

Most ül a szobában, és nem érti, nem érti... mi történt vele?

Kisember, avagy Gézagyerek élmény
Előzmények: A kollégium színjátszóköre meglátogatta Szabadkát(!), hogy megtekintsék Háy János:Gézagyerek című drámáját, a Szabadkai népszínház előadásában.

Félek, mert megérkeztünk. Az utóbbi időben napjaim fénypontja jórészt az volt, amikor Szabadkára, a szabadkai Népszínházra gondoltam, mentő gondolatként fejeztem be ezzel egy-egy nehéz napot. Most pedig hazaértünk az útról, és láttuk a darabot. Félek attól, milyen támaszpontom lesz ezután, és nem tudom, még elképzelni sem, hogyan térjek vissza a szokásos taposómalomba, hiszen az utóbbi két nap segített abban, hogy végre igazán megértsem: ki kell törni, úgy mint Géza tette. Semmi sem változott azután, sőt, ez a semmi még nyomasztóbb és félelmetesebb lett, de a lényeges az, hogy Géza, a Gézagyerek megtette, amit mi nem: abbahagyta.
Az előadás hatalmas élmény volt számomra. Új megvilágításban láttam Rózsika nénit, a Szomszédékat, sőt, talán minden egyes szereplőt.  A hosszú, és nem túl kényelmes visszaúton végig ezen gondolkodtam.  Abnormálisnak tűnt, és tűnik most is visszatérni, újrakezdeni, talán a fáradtság is oka ennek, de képtelennek érzem magam arra, hogy azt tegyem, amit minden vasárnap este teszek: tanulok éjfélig, majd  fáradtan ledőlök a bentlakási ágyamra.
Ahogyan a tájat néztem, mintha minden közrejátszott volna, hogy ne felejthessem el az érzést. Érzést, mert az élményt biztosan nem felejtettem volna el, de nehezen küzdöttem le a kétségbeesést. Magam előtt láttam Vízikét, Krekácsot, a Szomszéd nőt, és férjét, és egy pillanatban már nehezen tudtam elviselni az egészet. Aztán egy faluba értünk, már azt sem tudom, melyik volt, és egy nőt láttam biciklivel, két gyereket, akik a templom falára rajzoltak, pár méterre tőlük pedig egy zsúfolásig megtelt kocsmai teraszt. Az autóban Hobo Kisembert énekelt. Bármerre néztem, egy nagy színpadon éreztem magam, ahol magamat játszom. Az egész groteszk volt, hiszen egy olyan előadást láttam, ami szembesített magammal, és onnan kilépve, mintha a közeg semmit sem változott volna. Mi pedig egyre közeledtünk a célhoz(?), és a világ körülöttem egyre szürkült. Szólt a Circus Hungaricus, szinte minden szó tükröt tartott elém. Szükségem lett volna egy mesehősre, akiről tudom, hogy kiállna mellettem, aki meghalna értem, aki messzire repített volna innen, olyan helyre, ahol levegőt kaptam volna, ahol tiszta lett volna a levegő. Egy mesére, amelyben a Föld még lélegzik. 
Az előadás alatt talán Vízike arca fogott meg a legjobban, s az övé is akkor, mikor a közelemben ült, de szövegrésze nem volt. Az arc, ahogyan a harmonikáját nézi. Életuntan. Vízike arcáról kapcsoltam Marika arcára, a szomszéd nő arcára és UGYANAZ nézett vissza rám. 
A Massive AttackTeardrop című szám kezdődött el az autóban, és én  közben arra gondoltam, bárcsak lenne nekem is annyi erőm mint Gézának. Munka közben egyszer csak leülni, és a szódás szörp kupakját forgatva ujjaim között azt mondani: ennyi! Nem teszem többé azt, aminek semmi értelme, ami csak azért létezik, hogy kitöltse a napjaim. Tanulnom kell Géza tiltakozásából, s nem keseríthet el az, hogy mégsem változik semmi. Ez ellen harcolni kell, nekem is, másnak is. Tudom, hogy nem reménytelen . A szabadkai út, melyet azért tettünk meg, hogy lássuk az előadást, a közös zenélések, az együtt megélt élmények, az olvasás, a színjátszás, mind mind kísérletek arra, hogy kitörjünk. És ha nem is változik semmi, mi megtesszük ami tőlünk telik. 
Most, így itthon, jobb kedvem lett, már nem vagyok annyira kétségbeesett, hiszen a hosszú út alatt volt időm gondolkodni. De azt tudom, hogy beszélni kell erről a lélek-űrről. Örülök, hogy van kivel beszélnem róla, és örülök, hogy vannak barátaim, akik ugyanarra törekszenek, mint én. És nem kell félnünk kimondani, mit is akarunk igazából. Még akkor sem, ha nem változik, akkor sem, ha rosszabb lesz. Mert kimondani felszabadító. 
Most igyekszem kicsit magamba zárni az élmény-intenzitást, mert tudom, hogy a mindennapok újrakezdődnek. Azon gondolkodva, hogy mi lesz a következő cél, amit várni akarok, és amivel lezárhatok egy-egy nehéz napot, már az igazi tükörben nézem karikás szemeimet, és tanulni készülök. 
Nem a Teardrop, nem a Kisember szól bennem, hanem Vízike harmonikájának dallama. 

2011. március 24., csütörtök

Utolsó lépések. Néhány mozzanat, néhány érzés.
1
Ma vallásórán azt csúszott ki a számon, hogy : "A 2011-es szalagavatót majd hamar elkezdjük szervezni..." Aztán rádöbbentem, hogy én a következő tanév egyetlen mozzanatát sem fogom teljes értékű kollégistaként szervezni. Kiestem az óra ritmusából, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis ki lehet az, aki várja az egyetemet? Ki az aki azt akarja, hogy ennek vége legyen? Négy év alatt találtam egy új családot, embereket, tanárokat, akikre felnézek, és jövőre már senki nem fog úgy nézni rám, mint egy aktív kollégistára, vagy akár a nagyszájúra, arra aki lóg, vagy arra aki mindent belead. Jövőre én már csak(?) egy VOLT kollégista leszek. Magammal fogok szembenézni a tablónkon, és mivel elég sok galibát okoztam, az sem biztos, hogy mások kedvesen fogják nézni a képemet. Azért visszajárok majd. Tavaly kérdezgettem a tizenkettedikeseket, hogy nekik milyen érzés, és üresnek tűnt minden amit akkor mondtak. Most már értelmet nyert. És a legrosszabb az, amikor a mélypontok alkalmával szinte várom, hogy vége legyen. Ez még fájóbb...


2.
Ma kellett beadnunk az összesítő teljesítménylapot. Kicsit fájt, hogy egyetlen oldalon kellett összefoglalnom azt, amit négy év alatt tettem. A tragikomikus inkább az volt, hogy egyetlen oldalt sem sikerült betölteni. Pedig szenzációsan megszerkesztett oldal volt, két részre felosztva: első rész, versenyek, második rész, közösségi tevékenységek. Gondolkodtam, törtem a fejem, a versenyek részhez írtam is, sokat. A közösségi tevékenységek részhez pedig a következőket:
Színjátszó kör tagja
Kórustag
Szervezői munka
Cipó diáklap főszerkesztője
Iskolazenekar tagja

Egymás alá írtam őket, hogy többnek tűnjenek. De nem lett több. Lehet, hogy nem is kellene több legyen...
Na sebaj, majd jövőre , gondolom, aztán eszembe jut: már régen vége, egy szenzációsan megszerkesztett lappal közelebb jutottam a ballagásomhoz, az érettségihez, s nemsokára el kell mennem. Ezen a nyáron már nem lesz szobám, ahova beugorhatok vakáció közben. De azért majd beugrom, látogatóba. Nyáron az iskola épületében mindig olyan kellemesen hűvös a levegő.
Húha.

2011. március 21., hétfő

Nu otraviti echipa cu cianura!









 Nu otrăviţi echipa cu cianură!
"Mi-ai promis că o să mă înveţi ce e onoarea, Făt Frumos...dar oamenii nu prea folosesc acest cuvânt... mereu se găseşte câte unul care spune că eşti un prost dacă ai onoare..."


Megígérted, hogy megtanítasz arra, mi a becsület... de az emberek már alig használják ezt a szót. Mindig van olyan, aki azt mondja, bolond ,aki becsületes...


"
A tegnapi CFR 1907 - Bukaresti Sportul Studenţesc mérkőzés elején több tíz középiskolás diák eredeti módszert választott arra, hogy tiltakozzon a Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) és a CFR 1907 futballklub között kötött megállapodás ellen: Ne mérgezzétek a csapatot ciánnal! feliratot helyeztek el a stadion lelátóján. "(Szabadság)



2011. március 7., hétfő

Eszmélet





Eszmélet
-          ismeretlen eredetű fotó egy halandóról –

A Drogfüggő:
Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen. Megéreztem az illatot, s komponenseire osztottam. Nemcsak A mosószer illatát éreztem, a sampon illatát, a parfüm illatát, hanem a nyugalom illatát, az ember illatot. Ez Ő volt. Egészen addig a pillanatig nem tudtam mit érzek. Láttam magam előtt Őt, ahogyan közeledik felém, és nem tudtam megérteni, mi az a nyugalom, ami úrrá lesz rajtam minden alkalommal. Aztán megtaláltam ezt az üres kunyhót, a képet, az illatot és megértettem. Nem bírtam elviselni. Elszaladtam.  A Tanítóm lehetett azon a képen.
A Gyilkos:
Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen. Szaladni akartam, menekülni, éreztem a halál közelségét. Nem a sajátomét. Mások halálának közelségét éreztem a saját bőrömön, a lelkiismeretem közelségét, azét, mely annyi éven keresztül ellenségem volt. Aztán megnyugodtam. Újra magamba fogadtam a lelkiismeretet, de nem bírtam elviselni. Elszaladtam. A családom lehetett azon a képen.
A Zenész:
Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen. Minden hang, amit eddigi életem során megszólaltattam, életre kelt bennem , a sajátom lett. Már nem hallottam, hanem tapintottam, éreztem a zenét. Barátommá fogadtam minden körülöttem lévő zajt, hangot. Megnyugodtam, de aztán egyre erősödött a zaj. Élveztem, de később már nem bírtam elviselni. Elszaladtam. A Zene lehetett azon a képen.
Az Árva:
Az üres kunyhóban találtam rá a képre.  Nem emlékszem mit ábrázolt, de minden érzésre, amit akkor átéltem igen.  Éreztem a pillanatokat, a jókat, amikor megmutathattam tehetségem, amikor annyi ember előtt szavalhattam József Attilát, amikor megtapsoltak. Éreztem a pillanatot, amikor levonultam a színpadról, és az emberek suttogását hallottam: szegény árva… . A megaláztatást, amikor annyi gonosz viccet kellett elviselnem. Nem bírtam elviselni. Elszaladtam. Egy Barát lehetett azon a képen.

A kép egy idős embert ábrázolt, aki már sok-sok éve meghalt. Hajléktalan volt. Senki sem tudta, hogyan került az utcára. Bárki beszélgetett vele, megnyugvást érzett. Ő, a hajléktalan, ismerte a drogfüggőt, a gyilkost, a zenészt és az árvát is. Mind nála keresett megnyugvást. Aztán egyik sem bírta elviselni. Elszaladtak.
Mindaz, amit most természetesnek gondolunk, olyan könnyen eltűnhet… hiszen most elhanyagoljuk. A magától értetődőt körülveszi az érdektelenség és a nemtörődömség. Pedig mi lenne, ha senki sem lenne a Földön, aki meghallgatná a gyilkost, a zenészt, az árvát, a drogost?
Mi lenne, ha egyszer, egy véletlen folytán a decembert augusztus követné, és ez csak Neked tűnne fel?
Szükség van egy képre, melyre talán nem emlékszel, de ott az érzés: a zene, a család, a barát, a tanító.
Az Isten.





Lélekelemzés





Leltár

A főbérlő tulajdona
Szoba
1db. 10x10 es kartonpapír, fa keretben, üveglappal: Leltár
2 db. szék
1 db. Asztal
1 db. Ágy
1 db. Rádió
1 db. Ruhásszekrény

Konyha:
1 db. Hűtőszekrény
1 fiókos konyhaszekrény
2 db. Villa
2 db. Kanál
2 db. Kés

1989. augusztus 29.

Kulcsok zörögtek, mielőtt az öreg hölgy a lakásba lépett volna. Ugyanazokkal a mozdulatokkal nyitotta ki az ajtót minden nap, munka után.

Táskát levenni a jobb vállról.
Bal kézzel a kis oldalsó rekeszbe nyúlni.
Kulcscsomót kivenni a táskából.
Táskát a jobb vállra venni.
Bal kézzel, a zölddel jelölt kulcsot kiválasztani.
A zárba illeszteni.
Elfordítani.
Kihúzni a zárból a zölddel jelölt kulcsot.
Visszahelyezni a zölddel jelölt kulcsot a táska kis oldalsó rekeszébe.

Átöltözni, rendet rakni, rádiót bekapcsolni.
Életének minden mozzanata erről a szertartásosságról szólt. Délután öt óra harminc perckor evett utoljára, vajas kenyeret párizsival, minden nap.
            Majd minden nap hat órakor paprikakoszorút kezdett fűzni. A lányának küldte el, aki eladta azokat. Még egyetlen nap sem gondolkodott a paprikakoszorún. A rádiót hallgatta, szerdánként este nyolc órától a szomszédasszonyhoz ment, beszélgetni.
            Augusztus huszonkilencedikén azonban tehetetlen volt, a koszorúk sem sikerültek olyan jól, mint eddig minden egyes nap, mert gondolatai nem a rádió körül forogtak, mozdulatait mintha nem ő uralta volna, megszűnt belőlük a monotonitás. Kezei remegni kezdtek, s elmélkedésének tárgya valami egészen más lett:
            “Ha felűzöm a paprikát, koszorúvá lesz. Ha nem teszem, a paprika maga marad, önmaga, semmi sem történik, pedig íze, színe, formája is ugyanolyan. Tehát a cérna az, ami összetartja a paprikakoszorút, annak ellenére, hogy másodlagos, nem érdemleges része a koszorúnak. Vagy nem a cérna tenné?”
            Amitől a paprika koszorúvá válik, attól az erőtől sok minden megváltozhat, hiszen talán nem is a cérna, nem is a paprika, ami valami mássá alakítja az alkotóelemeket. Talán az emberi erő. Vagy valami még hatalmasabb.
            Az öreg hölgyet megrémítette saját fantáziájának ereje, mellyel a paprikakoszorú esetét kezelte, hiszen megváltoztatta hozzáállását egy témához, amely semmivel sem jelentett többet számára életének egyik szürke pontjánál, semmivel sem volt különb mozzanat, mint
bal kézzel a zölddel jelölt kulcsot kiválasztani.

            Egy pillanatra abbahagyta a megkezdett munkát. Egy pohár vizet ivott. A rádióban egy autóbalesetről számoltak be.
            “Vigyázhatnának jobban is”- gondolta, s mellé azt is, hogy következő alkalommal mindenképp figyelmeztetnie kellene a szomszédasszonyt: nagyon figyeljen oda az úton, ha vásárolni megy. Lám, most is mi történt szegény gyerekekkel. Rémes baleset…
            Felfűzte a maradék paprikát a cérnára, dobozba tette, majd aludni tért. A kulcscsomót az asztal bal alsó szélére tette le, a zöldet gondosan kiválasztva, hiszen holnap is be kell zárni az ajtót.

A falon a kész leltár lógott.

Moulin Rouge egy Dali festményben




Az érettségi összes elrontott feladata, ábrája  összegyűlt az utolsó Salvador Dali kiállításon. Elkápráztatta őket a Dali-féle festészet, hiszen korlátlan volt, és szabad. Nem kötődött semmilyen szabályhoz. Szegény rajzok, és rosszul megoldott feladatok nem is vágytak másra, csak arra, hogy végre ők is szabadon létezhessenek, senki ne büntessen senkit keletkezésük körülményei miatt. De erre vajmi kevés esélyük volt.
Ezen az éjszakán azonban felszabadultak voltak, hiszen a vizsgáknak is vége volt már. Kicsit idegesek voltak az eredmények miatt, hiszen talán miattuk nem sikerült egy tanulónak egy új pályán indulni, talán miattuk egy egész élet megváltozott. De erre próbáltak nem gondolni,hiszen csak egyetlen éjszaka állt rendelkezésükre.  A Dali-kiállítás megszabadította őket minden frusztrációjuktól, tehát a puszta létnek adták át magukat.
A fizika érettségi tételekből megszökött ábrák, grafikonok most a Dali festményeket tették tönkre, beléjük másztak, és a rengeteg piros tintát, mellyel összerajzolták, javítgatták őket, a képekre öntötték, s gonoszul nevettek rajta, szinte extázisban. A súrlódási erő, mely az ég fele hatott, messzire repítette az ábrákat, hiába próbálta a gravitáció a föld fele húzni őket, ebben a világban minden másképp alakult. A súrlódás nevetett, és készségesen szállította az ábrákat egyik képből a másikba.
A közelben kucorgó rugó élvezte mindenhatóságát. Olyan erővel rendelkezett, mely miatt, bármilyen nehéz testet aggattak is rá, a ∆l megnyúlás mégis negatív lett, azaz a rugó egy rá akasztott test hatására nem megnyúlt, hanem összehúzódott.  A rugó nem is maradt nyugton, erejét fitogtatta a nem messze pihengető rendszernek, mely egy csigából és két testből állt, s melynek különlegessége az volt, hogy a kisebb tömegű test uralkodott a hatalmason. Úgy húzta, ahogy akarta.
A Dali festmények közelében táncot jártak a rosszul megoldott matematika feladatok. Őket nem érdekelte a festészet, inkább saját hibáikat mesélgették egymásnak, s nagyokat nevettek. Egy alakzat, mely magát Körnek nevezte, sarkait számolgatta, s meghitt beszélgetésbe bonyolódott a háromszöggel, melynek minden szöge derékszög volt. Logaritmusok szorzatai összegek logaritmusával ismerkedtek. A valódi világban ilyen nem fordulhatott volna elő, mert nincs ilyen szabály, ám Itt megtehették, hiszen egyenlővé tették őket.  Sajnálták teremtőjüket, hiszen bizonyosan összeszidta már valaki miattuk.
            A tört, melynek nevezője nulla volt, magányosan üldögélt. Nem tartották akkora hibának, hogy bevegyék a körbe. Figyelte a tőle nem messze ölelkező szerelmespárt: √-2. Ők már régóta meg akartak ismerkedni, de a szabályok kötötték őket. Négyzetgyök a valós számok halmazában negatív számmal sosem barátkozhatott. Pedig, mint utóbb kiderült, rengeteg közös témájuk volt. Ki tudja, miért nem engedték őket egymáshoz közel…
            Aztán egyszerre csend lett. Minden elrontott képlet, ábra, grafikon egyszerre érezte át a lelkiismeret furdalást puszta létezésük miatt. Gazdáikra gondoltak, akik azzal, hogy akaratuk ellenére is megajándékozták őket a szabadsággal, a léttel, önmagukat újabb kötöttségeknek tették ki. Bizonyosan csak ártott nekik Teremtő mivoltuk.
            A csend azonban csak egy percig tartott. Egy újabb pillanatban újrakezdődött minden. Az ábrák a Dali festményeket tették tönkre, az elrontott matematika feladatok félelmetes táncba kezdtek. A tört, melynek nevezője nulla volt, magányosan üldögélt. A tőle nem messze ölelkező szerelmespár újabb közös témát talált.
            Isten meditált.

Így is történhetett volna

Ádám és Éva a buszon ültek. Sátorozni indultak, kettesben, olyan helyre, ahol csend van és nyugalom, mert már rég rájöttek arra, hogy soha sem tudtak igazán beszélgetni. Az utóbbi időben új helyeket látogattak meg, de senki sem volt, aki fogta volna a gyertyát, és elindult volna velük az ösvényen. Ösvény sem volt, csak utak.
Utazni szerettek volna, de egyikük sem tudta, milyen is az utazás valójában.  Ők csak menni akartak valahova, mert nem tudták mit is jelent menni valójában.  Őket is kitiltották, mint a régieket. Mint Ádámot és Évát, az elsőket, az igaziakat.
Arról beszélgettek, mennyit változott az óta minden, de még fiatalok voltak, nem értették igazán, csak zenét hallgattak, minden héten másat, és minden héten más dallamban találták meg azt, amit kerestek, de lehet,hogy még a zenét sem fogták fel igazán. Woodstockról beszélgettek, Ádám azt mesélte, hogy ketten haltak meg, és ketten születtek a fesztivál ideje alatt. Éva elhitte. Sokáig csend volt.  Mindkettejüket ugyanazok a dolgok foglalkoztatták,csak egészen más formában, s miközben minden idejüket egymással töltötték, minden élményüket elmesélték egymásnak, és még a jelentéktelen dolgoknak is fontosságot tulajdonítottak, valójában nagyon távol álltak egymástól. Ami valójában ért valamit, amit komolyan gondoltak, amiről azt hitték, hogy valóságos, hogy értelmet nyerne, ha kimondanák, arról mindketten hallgattak. Eltemették magukban az egészet. S maradtak a jól bevált tények, a kritika, a történetek. Maradt a zene, maradt Woodstock, az iskola, a következő hétvége tervezgetése, a valóság. Az események pedig egyre követték egymást, és minden egyre szorosabban kapcsolódott mindenhez, már nehezen lehetett változást tervezgetni.
Abban a pillanatban viszont ezen egyikük sem gondolkodott, mert zenét hallgattak, más és más zenét. Nem volt még olyan pillanat, amikor mindketten ugyanabban a zenében találták volna meg önmagukat. Ádám The WHO-t hallgatott, mert nem volt túl jó kedve, s ez a zene volt az, ami ilyen helyzetekben segített neki. Éva Chopint, mert gondolkodni akart. De csak a semmibe nézett, néha Ádámra, ahogy az kifelé bámult az ablakon.
Velük egyszerre szállt le a Nap is, sötétedni kezdett, mire megérkeztek a patakpartra, ahol előkészítették a terepet, tüzet raktak, felverték a sátrat, kibontották a söröket, és elmesélték egymásnak, ami épp eszükbe jutott. Ez a beszélgetés valahogy mégis áttört egy gátat. Egy hosszabb csend után Ádám motyogni kezdett valamit.
-          Jó, hogy időt szakítottunk a kikapcsolódásra. Minden perc, amit a városban töltöttem, megerősített abban, hogy ideje elmenekülni. Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből. Mint egy bogár egy gyufás skatulyában. Még mindig nem tudom, mit változtatnék magamon, pedig tudom, hogy szükségem van a változásra,  még mindig nem tudom, mit kezdhetnék magammal, és az idő sürget, választani kell. Valamit, amiről még azt sem tudom micsoda. Megszokni egy új környezetet iszonyú nehéz lesz. De sajnos lehetetlen egy helyben maradni.
Ő sem tudta, mit is beszél, csak a tüzet nézte. Nem is Évának beszélt, csak saját magának. Talán ezért vált ilyen értelmetlenné a mondandója. Mikor magával beszélgetett Éva jelenlétében, a lány mindig ideges lett, hiszen tudta, hogy nem fogja őt megérteni. Ahogy ezt a néhány mondatot elmondta, azt gondolta, Éva még azt sem fogja megérteni, amit meg lehetne. Hogy nem tudja, mit kezdjen magával, semmit sem érez elég közel magához, hirtelen lángra lobban az új dolgokért, de nem elég kitartó, nem elég lelkes. De Éva ezt megértette, saját meggyőződése szerint, nyugodtan válaszolt.
-          Én mindig tudtam mit akarok. Nagyon sok a lehetőség, korán elkezdtem gondolkodni, és választottam. Sokat meséltem már erről. Viszont nem tudom, hogyan segíthetnék neked. Beszélgettem veled erről, segíteni akarok, átvenni a teher egy részét, mert én is tudom milyen tanácstalannak lenni, de te nem engeded, hogy segítsek
-          Tudom, és kérlek, ne haragudj ezért. Minden folyamatos mozgásban van, és nekem tartanom kell a lépést az összes kis tárggyal, az összes emberrel, az utakkal,  a barátaimmal, veled. Ezért is akartam elmenekülni egy kicsit otthonról, mert azt hittem, hogy itt nem forog minden olyan szédítően, de látod? Ugyanúgy rohannom kell itt is, mint otthon.
-          Ugye tudod, hogy megint nem értelek?

Aztán újra csend lett. Új csend.
-          Gondoltál már arra, hogy milyen nagyszerű lenne minden, ha most kiléphetnél innen egy olyan életbe, amilyet valójában szeretnél? Amiről nem is tudod, hogy akarod, de akkor, abban a valóságban igazán élveznéd? Például azt tennéd, amit valójában szeretsz, azt tanulnád, amit igazán akarsz, és amihez tehetséged van. Sikeres lennél, hiszen egy kicsit mindenki a sikerért dolgozik. Mikor kicsik voltunk, és rajzoltunk az óvodában, már alig vártuk édesanyánkat, hogy megdicsérjen.  Ha jó jegyet kaptunk az iskolában, rögtön feltettük a kérdést: Ügyes voltam? Jól csináltam? Nem is titkoljuk, hogy várjuk, sőt, sokszor elvárjuk az elismerést. Ha az a világ, amiben a sátorból kilépve találod magad, olyan lenne, aminek annyiszor eltervezted magadban? Nekem sosem mondtad el, de biztosan gondoltál rá hogy milyen lenne, ha nem kellene ilyennek lennie.
Természetesen Ádám volt az, aki újra furcsa dolgokról kezdett beszélni. De már értették egymást, és nem voltak kétségek, sem szakadékok, egy ösvény volt, amin haladni kezdtek. A válaszban nem volt irónia, habár a  kérdés valószínűtlen, sőt abszurd képet festett.
-          Azt hiszem, ha kilépek a sátorból, találhatok egy olyan világot, amilyet igazán szeretek. Kilépek és sikeres, nyugodt és valószínűleg számomra tökéletes világban találom magam. Te ezt nem furcsállnád, és én elsétálnék. Minden menne tovább az én kerékvágásomban, és minden menne tovább a te kerékvágásodban, de abban biztos vagyok, hogy sosem találkoznánk többé. Egy tökéletes világban ketten sokkal boldogabbak lennénk, ha együtt lépnénk ki, de ha külön-külön mennénk, akkor így lennénk ugyanolyan békések, szeretők és kalandvágyók. Fájna?
-          Nem, ha nem is tudnám, hogy létezel.
-          Szerintem egyetlen ideált sem szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él. Én már el sem tudnám képzelni a tökéletességet. De most megyek.
Ádám nem kérdezte, hova, Éva pedig kilépett és elindult. Halványulni kezdett az emlék a sátorozásról, az együtt töltött percekről, és arról is, amikor nem értették meg egymást. Mire kiért az útra, és felszállt a buszra, már csak egy be nem fejezett beszélgetés emléke nyomasztotta. Mire a Városba ért, már az sem.
***
        A Város hatalmas volt, és szürke. Éva, saját világában, könyvelőként kezdett dolgozni egy kisebb Cégnél, és már évek óta ezt csinálta. Reggel feketekávét ivott, hozzá egy szál cigarettát szívott el. A munkahelyén mindenki tisztelte és szerette, úgy ahogyan ő is szeretett mindenkit. Nem voltak konfliktusai a munkatársaival, hazaérve pedig kedvese várta, akivel jól megértették egymást. Nyaranta utazgattak, múlt nyáron Párizsban töltöttek egy kis időt.
Éva társa tudta, hogyan kell várost nézni, szállást foglalni, operatívan elintézni azt, hogy ottlétüket semmi se zavarhassa meg, így tehát mindketten a lehető legszebb nyarat mondhatták magukénak Párizsban. Miután hazaértek, Éva újra dolgozni ment, s néha eszébe jutott ugyan a be nem fejezett beszélgetés, de természetesen nem foglalkozott vele: minek elrontani valamit, ami jó, nyugodt és stabil bármivel, ami felboríthatná ezt. Nem akart tökéletességet az életébe, de ezt a nyugalmat semmiért sem áldozta volna fel. Néha figyelte a körülötte élőket, távolról, s nem értette, mik azok az összefüggések, amik kapcsolatot teremtenek a szavak  és a sírás, nevetés, a mindent felbolygató érzelmek között, úgy érezte erre senkinek sem lehet szüksége. Egyszer azt olvasta egy könyvben, vagy szórólapon , már nem emlékezett pontosan, hogy a boldogság nem egyéb, mint a szenvedés hiánya, s ezt az elvet magáénak vallotta. Nem kell szenvedés, nem kellenek túláradó érzelmek. Őt szerették, és ő szeretett. Nem volt sablonszerű az élete, fontos volt a munka, a szerelem, a barátok, a világ, de úgy érezte, nem kell mélységekbe látnia. Egyszerű ember volt, nem akart mindent tudni, s főleg nem akart mindent érezni. Egyszerűen nem volt szüksége rá.
***
Ádám még jó néhány napot töltött a tisztáson, gitározott, zenét hallgatott és próbálta összefoglalni a beszélgetést, amire nem emlékezett tisztán, de minden nap egy órát töltött a gondolattal, magával beszélt és azzal a személlyel, akivel akkor is . Már nem tudta, ki volt az illető, de hiányolta, mert tudta, hogy ha visszaemlékezne rá, és meg tudná keresni, az ő világában mindketten boldogak lehetnének. Egy idő után persze elhomályosult az érzés, de a képzelt, vagy létező személlyel és a megtörtént, vagy csak megálmodott beszélgetéssel minden egyes nap egy órát töltött.
A Városba tért vissza, ami nagy volt és színes.
Író lett, és utcai zenész. Nem volt gazdag, de jól élt. Rengeteg barátja volt, és rengeteg barátnője. Soha  senki nem értette igazán, de szeretettel és tisztelettel olvasták, amiket ír, úgy tettek, mintha átélnék és átéreznék, mintha tudnák, mi van a sorok között. Mindenki szeretett vele beszélgetni, mindenki többet akart érteni belőle, mint a másik, sőt, néha gyakoroltak is, hogy minél szebben tudják értelmezni egy-egy mondatát. Ádám kinevette, de azért szerette őket. Ők pedig szerették az irodalmát, a zenéjét, a mondanivalóját, és ez volt a lényeg.
Ádám érzelmei folyton szárnyaltak, s pontosan úgy, ahogyan ő akarta. Azt hinnénk, a tökéletes világban nem akarunk sírni, szomorkodni, de ő akart. Élvezett utazgatni az érzelmi mélységek és magasságok között. Számára ugyanolyan tanulságos és élvezetes volt szenvedni, mint boldognak lenni, mindkettőt akarta. Az alkotói válság csak egy pont volt féktelenül hullámzó életében. Minden egyes nap cselekvésre kényszerítette, s bár megmozdulásai nem voltak tudatosak, vágyai legbensőjében minden percben dolgoztak. Ezt ő nagyon jól kezelte: Nem nyomta el a gondolatokat, hanem szerette és magáénak vallotta őket.
***
Ádám és Éva élete egymás tökéletes ellentéte volt, ugyanúgy, ahogyan közös életük is az volt, elnyomva, háttérbe szorítva. Sosem találkoztak többé, és ez egyiküknek sem fájt. Ádám gondolt néha rá, verseket is írt a beszélgetéseikről, ám arra, ami a legfontosabb lett volna , a szeretett lényre nem emlékezett. Éva elnyomta magában az emlékeket, és boldogan élt, ahogyan mindig is akarta. A történet tehát egyszerű: kiléptek egy valóságos világból, ami minden fájdalmával együtt is az övék volt. Elnyomottak voltak, gyermekek, alig értették egymás szavát, csak arra kellettek a másiknak, hogy elmondhassák. Éva akkor, a sátorban, először és utoljára megértette Ádámot, és ez a megértés szülte az új világot: kiléptek, és az új életük ugyanolyan valóságos volt, mint a régi, amit elvesztettek. Ám ez tökéletes volt, mindkettejüknek. Talán az átváltozás, az újjászületés meg sem történhetett volna, ha nem fogadták volna fel, hogy kapcsolatuk nem annyira stabil és ők nem annyira egymáséi, hogy egy ilyen forgatagban is megállja a helyét. Ha nem értették volna ezt meg, és az akkori érzelmeikre hallgattak volna, ez nem történhetett volna meg. Megmaradtak volna egymásnak. A kaput az út fele, melyen tökéletes életüket építhették ki, az nyitotta meg, hogy elfogadták az egymás nélküli életet. Ádám új barátai, az utcán sétáló emberek, akik zenéjét hallgatták, az olvasók, akik verseiben önmagukra találtak, nyertek az ügyön. Éva főnöke, barátai, és kedvese szintén.
Hogy ők nyertek-e a dolgon, vagy sem, azt senkinek sincs joga eldönteni. Másképp is alakulhatott volna.
„Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod. Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.
Weöres Sándor