Vége van..
Mindenki számára hihetetlenül gyorsan érkeztünk el ehhez a pillanathoz. Lehet, hogy közhely, amit írok, de bennünk még nem is tudatosult egészen, az, hogy most tényleg ballagunk. Elterelte figyelmünket a sok munka, projekt, ami mind az utolsó pillanatra maradt, hiába figyelmeztetett bárki, hogy osszuk be időnket.Nekünk ugye ez nem szokásunkJ Most, hogy itt vagyunk, egy pillanatra megfeledkezhetünk a ránk váró feladatról, hiszen ezen a napon életünk egy részét kellene lezárnunk magunkban. Én úgy érzem, ezt nem tudom megtenni. Nem tudom megtenni, mert az iskola több volt számomra,számunkra, ballagó társaim, mint egy intézmény, ahol tanultunk. Jelentett családot, baráti társaságot, ismeretlent, segítséget, lehetőségeket. Miért várná el bárki is,hogy ennek csak úgy vége legyen?
Valaki találó diagnózist állított fel a tizenkettedikes problémánkra, melynek tünetei: sírás, látszólag minden ok nélkül, furcsa, melankolikus hangvételű messenger statusok, régi matek, fizika, történelemfüzetek olvasgatása, könnyű esti olvasmányként, ballagási dalok dúdolása, albumok szorongatása, filozofálgatás arról, hogy mi lesz, mi volt,mi fog hiányozni. Előrehaladottabb állapotban ezen érzések papírra vetése, vagy azok begépelése. A diagnózis: Jzsuk elvonási tünet. Szó szerint.
A másik érzés, ami eltölt, eltölthet, azokon a bizonyos elvonási tüneteken kívül, a büszkeség.
Büszke vagyok arra, hogy a kollégium diákja lehettem. Büszke a tanítás színvonalára, a törődésre, a gólyabálra, keresztúri testvérosztályra, nagykorúsításra, a szalagavatóra és bicatúrára, de ezekre mind büszkék vagyunk, akkor is, ha voltak dolgok, amelyeknek sosem voltunk részesei.Ezért Kellenek dolgok, amelyek hozzám szólnak, egyedül hozzám. Büszke vagyok a festett vásznainkra, a gyertyafényes istentiszteleteinkre, és büszke vagyok az iskolaújságunkra. Büszke vagyok az elmúlt tizenegy év verseire, amelyek a kollégiumban elhangzottak, valahányszor Atlantisz harangozott, a kórusra és az iskola együttesre. Mindenki felidézhet olyan emlékeket, amik különlegessé tették számára az itt eltöltött időt. Vannak nagy dolgok, de vannak aprók is. Ilyen volt számomra nyáron belépni az iskola hűvös folyosóira, végignézni a régi tablókon. Látni, ahogyan szorgos kezek ablakot festenek. Lehajolni, hogy a nagykorúsításon az elsősök a fejemre tehessék a koszorút, vagy egy nap több tízszer köszönni. Nekem ez mind fontos volt, de a legszebb az, hogy ez talán csak az én világomban bírt jelentőséggel. Társaimat talán más dolgok foglalkoztatták, mozgatták meg.
Nehéz elválni attól, ami fontos volt, amire büszkék vagyunk. Tavaly kérdezgettelek benneteket, milyen számotokra a búcsúzás, de mikor erről beszéltetek, én gondolatban máshol jártam, és nem számoltam azzal, hogy ezt az érzést nehéz átadni. Bocsássatok meg ezért. Ti sem tudtátok elmondani, kedves volt tizenkettedikesek, azt, hogy milyen elbúcsúzni ettől a közösségtől, ugyanúgy, ahogyan mi sem tudjuk elmondani, pedig akarjuk. Az Nem lehet, hiába is kéritek tőlünk jóhiszeműen, hogy egy szóban foglaljuk össze a négy évünket itt. Közösség, család, sikerélmény, munka, kihívás. Szavak, amelyekkel fedni akarjuk a valóságot, de nem lehet, sem szavakban, sem oldalakban. Üres beszéd minden, amit ekkor mondani tudunk. Tehát csak ballagunk, ígéretekkel, hogy jövőre beköltözünk a folyosókra, hogy ugyanúgy FOGUNK ITT dolgozni, zenélni, írni, széket hordani és pakolni, elitre járni, sportolni mint eddig, ígéretekkel, amiket kevesen hisznek el nekünk, és félünk, hogy mi sem tudjuk elhinni.
Pedig nagyon akarjuk. Marad tehát a Jzsuk elvonási tünet, a sok kétkedő pillantás, amivel a jövő fele kacsintgatunk, azon gondolkodva, hogy mi újat nyújthat egy másik intézmény, a félelem a Dologtól amit Nem Nevezünk Nevén, könnyek, mosolyok, emlékek és ígéretek.
És a köszönet.
