Első

Azt hittem, hogy teljesen más lesz minden, mert egyetemista leszek, és a dolgok megváltoznak az életemben. Persze egyáltalán nem, mert azok a bizonyos dolgok az érettségi után csak haladtak előre, és én sodródtam a nyárral, Félszigettel, aztán elkezdődött az egyetem, akkor már csak a délvidéki Rákóczi-találkozót vártam,és teltek a napok, és minden tanár angolul beszélt velünk. Ugyanúgy kellett dolgozni, olvasni, tanulni, mint a suliban, csak ez most más volt. Gondolkodni nem nagyon volt időm. Kihagytam pár lehetőséget, amit talán később megbánok, de most nem számít.
És nem volt ott senki sem, a padtársam, a mögöttem ülők, mindenki más padokban ült ugyanakkor, amikor én. Azt hittem. Közben kiderült, hogy amikor én órán vagyok, más alszik, és amikor én a könyvtárban vagyok, más vizsgázik. Amikor szabadidőm van, mindenkinek órája van. Elcsépeltnek hangzik, de annyira megdöbbentő volt, és mindenki mást csinált, az osztálytársaimnak más problémáik voltak, panaszkodtak-dicsekedtek a jegyekkel, én meg még mindig csak néztem, hogy miért nem azt tanulják, amit én, és én miért nem versenghetek velük, mert az a sok rivalizálás a kollégiumban olyan motiváló volt. Új emberekkel vagyok körülvéve, akik cseppet sem értik, hogy mi hiányzik nekem. Ez az, ami eddig fel sem tűnt, mert minden nagyon gyors volt, és mindig volt mit várni.
Nem akartam túl gyakran látogatni a kollégiumot, mert pluszban éreztem magam annyi változás mellett. Azt sem tudtam, mit hol keressek, és ez is elcsépelt, mint maga az a tény, hogy a volt kollégistának hiányzik a kollégium, de... magamat sem nagyon találtam, sem az egyetemen, sem az utcán, sem az iskola épületében. Aztán, miután minden nap a suli mellett mentem el egyetemre, egyszer-kétszer rászántam magam, hogy bemenjek, és mindenki rohant, és minden rohant, és mindenki köszönt, miközben rohant, és én nem értettem, hogy azért nem csodálkoznak, hogy itt vagyok, mert el sem felejtették, hogy elmentem, vagy azért, mert... fel sem tűntem. Ami nem is lett volna baj, önző módon az fájt, hogy miután elmentünk, minden rohant tovább ugyanazzal a tempóval, amit szerettem az iskolában, új irodák jelentek meg, ismeretlen arcok. Nem fájt ez annyira, nem nagyon éreztem az egészet, mert nagyon sok dolgom volt, és most is ugyanannyi van. 
Ma viszont egyetemről hazajövet zenét hallgattam,  és reflexszerűen az iskola felé mentem, mire észbe kaptam már a főbejáratnál voltam, és a bentlakásba indultam. Akkor pedig eszembe jutott az, hogy sokan megdicsértek, hogy milyen jól ráhangolódtam az egyetemre, és nincs már bennem az a félelem, kétségbeesés, ami talán ezt a blogot táplálta, s talán igazuk is volt, és jó volt, hogy ezt éreztettem az emberekkel, de ma volt az első nap, amikor rájöttem, hogy még mindig mennyire hiányzik az egész. Cseppet sem jobb, mint ahogy elképzeltem.  Ott voltam a gólyabálon, és nem éreztem, mert jó volt réginek lenni, akit szívesen látnak. Ott voltam Gézagyerek próbákon, és jó volt réginek lenni, akinek még mindig van feladata. De ott voltam ma is , és be akartam menni, de nem volt miért. Mindenki szilenciumon volt, a tanárok hazamentek, és nekem nem volt dolgom már… Én tudom, hogy mindig szívesen látnak, és mindig segíthetek, és mindenki segít nekem, és szeretnék is segíteni, de nem lesz ugyanolyan már. Most, hogy ebbe belegondoltam, jobban szeretném, ha ez sosem tudatosult volna, mert most nem tudom mihez kezdjek. Az a bizonyos JZSUK elvonási tünet. Ballagáson nevettünk rajta, de sokkal rosszabb, mint ahogy akkor gondoltam. Remélem holnapra jobb lesz, mert most nem tudom, mihez kezdjek…


Ja,de: