Tizenegyedik alkalommal került megrendezésre az Atlantisz harangoz országos versmondó vetélkedő. Tizenegy év, tizenegy színes Atlantisz-vászon, tizenegy különleges megnyitó,sok-sok szavaló diák, tizenegy "kötelező", és még ki tudja hány szebbnél szebb költemény tette egyedivé és varázslatossá az eddigi versenyeket,és ezek a dolgok fogják különlegessé tenni a következő éveket is. Számomra most nyílt először alkalom arra, hogy ne csak mint szervező, hanem mint néző is részt vehessek a vetélkedőn.
Ebben a versenyben az a szép, és biztos vagyok benne, hogy ezt nem csak én gondolom így, hogy nem kizárólag a szavalásról szól, hanem az együtt töltött pillanatokról, a csendről, a versek meghallgatásáról és megértéséről, az ifjúsági istentiszteletről, az együtt éneklésről, és szinte csak mellékesen a díjakról, vagy az oklevélről. Ezért nem rontotta el véglegesen a hangulatot és nem zúzta szét az Atlantisz-érzést a versennyel kapcsolatos idei döntés, amelyet a Kárpátokon túli Bukarest hozott:Atlantisz idén nem kap országosan elismert oklevelet...pecsétet, hasonlókat. A megnyitón már csak azért sem akart senki előhozakodni a rossz hírrel, mert látszott a versenyzőkön, hogy nem ezért vannak itt. A jelenlévők azonban, anélkül, hogy sejtették volna, miről van szó, nyilvános bocsánatkérésben részesültek, de hogy miért, azt csak a díjkiosztón tudták meg. Ennek ellenére a hangulat egy kicsit még bensőségesebb, még közvetlenebb volt, a zenének, az istentisztelet mondanivalójának, és persze a régi Atlantiszos szavalóknak köszönhetően. Mindezek mellett pedig ott voltak a szervezők, akik ide-oda hordták a gyertyákat, könyveket árultak, főztek, pakoltak, a vetélkedőt vezették le, hangosítottak, vagy csak feltűntek itt-ott, mindenütt, hogy mindenkinek segítsenek, vagy koordináljanak.
Maga a verseny varázslatos volt. Huszonhat alkalommal hangzott el Szilágyi Domokos Hegyek, Fák, füvek című verse, ám olyannyira magával ragadó volt, hogy éjjel még egyszer el kellett olvasnom. Szombat délelőtt ugyanis mindenki másképp jelenítette meg az azúr mennyet, másképp hallottam a libegő muzsikát, egyszerűen minden vers más volt, akkor is ha a szöveg ugyanaz. Nem lehetett megunni. A téma pedig nem is lehetett volna más, mint a boldogság, az életkedv, a harmónia. Kellett nekünk, nézőknek, kellett a tanároknak, a diákoknak, az embereknek. Hallani azt, hogy a gyásztól, a szomorúságtól, a félelemtől, a kétségbeeséstől, a szegénységtől eltekintve van még tökéletes, van még szép a világban. Maga a vers is a világ egyik szépsége. Tökéletes, mert a semmiből teremtődik, ám mindenkihez szól. Erről (is) szólt a zsűri, a verseny előtti néhány percben. Meg arról, hogy milyen fontos is ez, verset mondani, verset érezni, és megmutatni nekünk, hallgatóknak.
Aztán hallgattuk a verseket, és minden megváltozott a teremben. Olyan színessé vált minden, mint amilyen a falon pompázó tizenegyedik Atlantisz-plakát volt. Az idén, eltérően az eddigiektől, az Orpheusz teremben hallgathattuk a verseket. Nyugalom áradt a teremből, és úgy éreztem, a versenyzők is nyugodtak. A gyertyák,a vászon és a terem légköre biztosította a hangulatot.
Különös érzés volt egy pillanat, minden versenyző első szava előtt, a pillanat, amikor senki sem szólt, és megvártuk, amíg mindenhol igazi csend lesz. Nem volt benne várakozás, nem volt izgalom, vagy feszültség. Csend volt, amit egy új vers tört meg.
A három versenyrész után két óra szünet következett, majd a díjkiosztó, ahol mindenki Atlantiszos emléklapot, és néhányan oklevelet és könyvjutalmat kaptak, mellesleg mindenki megtudta, miért kért bocsánatot a hölgy a megnyitón.
Nem volt rivalizálás, de volt építő kritika , tanácsok és segítség, valamint ajándék vers a zsűri részéről. A díjkiosztó után pedig bárki kérdezhetett tőlük, beszélgethetett velük, szívesen válaszoltak minden kérdésre.
Lassan véget ért az idei Atlantisz is, és az eddigi visszajelzésekből ítélve idén is varázslatos volt.
Ha azóta el is felejtettem, vagy nem tanultam meg eléggé, de akkor, ott, éreztem, hogy a világ csodáit értékelni kell, látni kell és hallgatni. A verset, a rajzokat, a zenét, de ugyanígy a családot, egy tavaszi napot, egy hangot, vagy bármit, ami szebbé teszi, a mindennapokat, az ünnepnapokat, az életet. Nemcsak mély, komoly és tanulságos versek vannak ám. Egyetlen nap alatt sok vidám, életre ösztönző verset is hallani lehet. Csak jó helyen kell keresni.
Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne. Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
