2011. március 7., hétfő

Lélekelemzés





Leltár

A főbérlő tulajdona
Szoba
1db. 10x10 es kartonpapír, fa keretben, üveglappal: Leltár
2 db. szék
1 db. Asztal
1 db. Ágy
1 db. Rádió
1 db. Ruhásszekrény

Konyha:
1 db. Hűtőszekrény
1 fiókos konyhaszekrény
2 db. Villa
2 db. Kanál
2 db. Kés

1989. augusztus 29.

Kulcsok zörögtek, mielőtt az öreg hölgy a lakásba lépett volna. Ugyanazokkal a mozdulatokkal nyitotta ki az ajtót minden nap, munka után.

Táskát levenni a jobb vállról.
Bal kézzel a kis oldalsó rekeszbe nyúlni.
Kulcscsomót kivenni a táskából.
Táskát a jobb vállra venni.
Bal kézzel, a zölddel jelölt kulcsot kiválasztani.
A zárba illeszteni.
Elfordítani.
Kihúzni a zárból a zölddel jelölt kulcsot.
Visszahelyezni a zölddel jelölt kulcsot a táska kis oldalsó rekeszébe.

Átöltözni, rendet rakni, rádiót bekapcsolni.
Életének minden mozzanata erről a szertartásosságról szólt. Délután öt óra harminc perckor evett utoljára, vajas kenyeret párizsival, minden nap.
            Majd minden nap hat órakor paprikakoszorút kezdett fűzni. A lányának küldte el, aki eladta azokat. Még egyetlen nap sem gondolkodott a paprikakoszorún. A rádiót hallgatta, szerdánként este nyolc órától a szomszédasszonyhoz ment, beszélgetni.
            Augusztus huszonkilencedikén azonban tehetetlen volt, a koszorúk sem sikerültek olyan jól, mint eddig minden egyes nap, mert gondolatai nem a rádió körül forogtak, mozdulatait mintha nem ő uralta volna, megszűnt belőlük a monotonitás. Kezei remegni kezdtek, s elmélkedésének tárgya valami egészen más lett:
            “Ha felűzöm a paprikát, koszorúvá lesz. Ha nem teszem, a paprika maga marad, önmaga, semmi sem történik, pedig íze, színe, formája is ugyanolyan. Tehát a cérna az, ami összetartja a paprikakoszorút, annak ellenére, hogy másodlagos, nem érdemleges része a koszorúnak. Vagy nem a cérna tenné?”
            Amitől a paprika koszorúvá válik, attól az erőtől sok minden megváltozhat, hiszen talán nem is a cérna, nem is a paprika, ami valami mássá alakítja az alkotóelemeket. Talán az emberi erő. Vagy valami még hatalmasabb.
            Az öreg hölgyet megrémítette saját fantáziájának ereje, mellyel a paprikakoszorú esetét kezelte, hiszen megváltoztatta hozzáállását egy témához, amely semmivel sem jelentett többet számára életének egyik szürke pontjánál, semmivel sem volt különb mozzanat, mint
bal kézzel a zölddel jelölt kulcsot kiválasztani.

            Egy pillanatra abbahagyta a megkezdett munkát. Egy pohár vizet ivott. A rádióban egy autóbalesetről számoltak be.
            “Vigyázhatnának jobban is”- gondolta, s mellé azt is, hogy következő alkalommal mindenképp figyelmeztetnie kellene a szomszédasszonyt: nagyon figyeljen oda az úton, ha vásárolni megy. Lám, most is mi történt szegény gyerekekkel. Rémes baleset…
            Felfűzte a maradék paprikát a cérnára, dobozba tette, majd aludni tért. A kulcscsomót az asztal bal alsó szélére tette le, a zöldet gondosan kiválasztva, hiszen holnap is be kell zárni az ajtót.

A falon a kész leltár lógott.

Moulin Rouge egy Dali festményben




Az érettségi összes elrontott feladata, ábrája  összegyűlt az utolsó Salvador Dali kiállításon. Elkápráztatta őket a Dali-féle festészet, hiszen korlátlan volt, és szabad. Nem kötődött semmilyen szabályhoz. Szegény rajzok, és rosszul megoldott feladatok nem is vágytak másra, csak arra, hogy végre ők is szabadon létezhessenek, senki ne büntessen senkit keletkezésük körülményei miatt. De erre vajmi kevés esélyük volt.
Ezen az éjszakán azonban felszabadultak voltak, hiszen a vizsgáknak is vége volt már. Kicsit idegesek voltak az eredmények miatt, hiszen talán miattuk nem sikerült egy tanulónak egy új pályán indulni, talán miattuk egy egész élet megváltozott. De erre próbáltak nem gondolni,hiszen csak egyetlen éjszaka állt rendelkezésükre.  A Dali-kiállítás megszabadította őket minden frusztrációjuktól, tehát a puszta létnek adták át magukat.
A fizika érettségi tételekből megszökött ábrák, grafikonok most a Dali festményeket tették tönkre, beléjük másztak, és a rengeteg piros tintát, mellyel összerajzolták, javítgatták őket, a képekre öntötték, s gonoszul nevettek rajta, szinte extázisban. A súrlódási erő, mely az ég fele hatott, messzire repítette az ábrákat, hiába próbálta a gravitáció a föld fele húzni őket, ebben a világban minden másképp alakult. A súrlódás nevetett, és készségesen szállította az ábrákat egyik képből a másikba.
A közelben kucorgó rugó élvezte mindenhatóságát. Olyan erővel rendelkezett, mely miatt, bármilyen nehéz testet aggattak is rá, a ∆l megnyúlás mégis negatív lett, azaz a rugó egy rá akasztott test hatására nem megnyúlt, hanem összehúzódott.  A rugó nem is maradt nyugton, erejét fitogtatta a nem messze pihengető rendszernek, mely egy csigából és két testből állt, s melynek különlegessége az volt, hogy a kisebb tömegű test uralkodott a hatalmason. Úgy húzta, ahogy akarta.
A Dali festmények közelében táncot jártak a rosszul megoldott matematika feladatok. Őket nem érdekelte a festészet, inkább saját hibáikat mesélgették egymásnak, s nagyokat nevettek. Egy alakzat, mely magát Körnek nevezte, sarkait számolgatta, s meghitt beszélgetésbe bonyolódott a háromszöggel, melynek minden szöge derékszög volt. Logaritmusok szorzatai összegek logaritmusával ismerkedtek. A valódi világban ilyen nem fordulhatott volna elő, mert nincs ilyen szabály, ám Itt megtehették, hiszen egyenlővé tették őket.  Sajnálták teremtőjüket, hiszen bizonyosan összeszidta már valaki miattuk.
            A tört, melynek nevezője nulla volt, magányosan üldögélt. Nem tartották akkora hibának, hogy bevegyék a körbe. Figyelte a tőle nem messze ölelkező szerelmespárt: √-2. Ők már régóta meg akartak ismerkedni, de a szabályok kötötték őket. Négyzetgyök a valós számok halmazában negatív számmal sosem barátkozhatott. Pedig, mint utóbb kiderült, rengeteg közös témájuk volt. Ki tudja, miért nem engedték őket egymáshoz közel…
            Aztán egyszerre csend lett. Minden elrontott képlet, ábra, grafikon egyszerre érezte át a lelkiismeret furdalást puszta létezésük miatt. Gazdáikra gondoltak, akik azzal, hogy akaratuk ellenére is megajándékozták őket a szabadsággal, a léttel, önmagukat újabb kötöttségeknek tették ki. Bizonyosan csak ártott nekik Teremtő mivoltuk.
            A csend azonban csak egy percig tartott. Egy újabb pillanatban újrakezdődött minden. Az ábrák a Dali festményeket tették tönkre, az elrontott matematika feladatok félelmetes táncba kezdtek. A tört, melynek nevezője nulla volt, magányosan üldögélt. A tőle nem messze ölelkező szerelmespár újabb közös témát talált.
            Isten meditált.

Így is történhetett volna

Ádám és Éva a buszon ültek. Sátorozni indultak, kettesben, olyan helyre, ahol csend van és nyugalom, mert már rég rájöttek arra, hogy soha sem tudtak igazán beszélgetni. Az utóbbi időben új helyeket látogattak meg, de senki sem volt, aki fogta volna a gyertyát, és elindult volna velük az ösvényen. Ösvény sem volt, csak utak.
Utazni szerettek volna, de egyikük sem tudta, milyen is az utazás valójában.  Ők csak menni akartak valahova, mert nem tudták mit is jelent menni valójában.  Őket is kitiltották, mint a régieket. Mint Ádámot és Évát, az elsőket, az igaziakat.
Arról beszélgettek, mennyit változott az óta minden, de még fiatalok voltak, nem értették igazán, csak zenét hallgattak, minden héten másat, és minden héten más dallamban találták meg azt, amit kerestek, de lehet,hogy még a zenét sem fogták fel igazán. Woodstockról beszélgettek, Ádám azt mesélte, hogy ketten haltak meg, és ketten születtek a fesztivál ideje alatt. Éva elhitte. Sokáig csend volt.  Mindkettejüket ugyanazok a dolgok foglalkoztatták,csak egészen más formában, s miközben minden idejüket egymással töltötték, minden élményüket elmesélték egymásnak, és még a jelentéktelen dolgoknak is fontosságot tulajdonítottak, valójában nagyon távol álltak egymástól. Ami valójában ért valamit, amit komolyan gondoltak, amiről azt hitték, hogy valóságos, hogy értelmet nyerne, ha kimondanák, arról mindketten hallgattak. Eltemették magukban az egészet. S maradtak a jól bevált tények, a kritika, a történetek. Maradt a zene, maradt Woodstock, az iskola, a következő hétvége tervezgetése, a valóság. Az események pedig egyre követték egymást, és minden egyre szorosabban kapcsolódott mindenhez, már nehezen lehetett változást tervezgetni.
Abban a pillanatban viszont ezen egyikük sem gondolkodott, mert zenét hallgattak, más és más zenét. Nem volt még olyan pillanat, amikor mindketten ugyanabban a zenében találták volna meg önmagukat. Ádám The WHO-t hallgatott, mert nem volt túl jó kedve, s ez a zene volt az, ami ilyen helyzetekben segített neki. Éva Chopint, mert gondolkodni akart. De csak a semmibe nézett, néha Ádámra, ahogy az kifelé bámult az ablakon.
Velük egyszerre szállt le a Nap is, sötétedni kezdett, mire megérkeztek a patakpartra, ahol előkészítették a terepet, tüzet raktak, felverték a sátrat, kibontották a söröket, és elmesélték egymásnak, ami épp eszükbe jutott. Ez a beszélgetés valahogy mégis áttört egy gátat. Egy hosszabb csend után Ádám motyogni kezdett valamit.
-          Jó, hogy időt szakítottunk a kikapcsolódásra. Minden perc, amit a városban töltöttem, megerősített abban, hogy ideje elmenekülni. Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből. Mint egy bogár egy gyufás skatulyában. Még mindig nem tudom, mit változtatnék magamon, pedig tudom, hogy szükségem van a változásra,  még mindig nem tudom, mit kezdhetnék magammal, és az idő sürget, választani kell. Valamit, amiről még azt sem tudom micsoda. Megszokni egy új környezetet iszonyú nehéz lesz. De sajnos lehetetlen egy helyben maradni.
Ő sem tudta, mit is beszél, csak a tüzet nézte. Nem is Évának beszélt, csak saját magának. Talán ezért vált ilyen értelmetlenné a mondandója. Mikor magával beszélgetett Éva jelenlétében, a lány mindig ideges lett, hiszen tudta, hogy nem fogja őt megérteni. Ahogy ezt a néhány mondatot elmondta, azt gondolta, Éva még azt sem fogja megérteni, amit meg lehetne. Hogy nem tudja, mit kezdjen magával, semmit sem érez elég közel magához, hirtelen lángra lobban az új dolgokért, de nem elég kitartó, nem elég lelkes. De Éva ezt megértette, saját meggyőződése szerint, nyugodtan válaszolt.
-          Én mindig tudtam mit akarok. Nagyon sok a lehetőség, korán elkezdtem gondolkodni, és választottam. Sokat meséltem már erről. Viszont nem tudom, hogyan segíthetnék neked. Beszélgettem veled erről, segíteni akarok, átvenni a teher egy részét, mert én is tudom milyen tanácstalannak lenni, de te nem engeded, hogy segítsek
-          Tudom, és kérlek, ne haragudj ezért. Minden folyamatos mozgásban van, és nekem tartanom kell a lépést az összes kis tárggyal, az összes emberrel, az utakkal,  a barátaimmal, veled. Ezért is akartam elmenekülni egy kicsit otthonról, mert azt hittem, hogy itt nem forog minden olyan szédítően, de látod? Ugyanúgy rohannom kell itt is, mint otthon.
-          Ugye tudod, hogy megint nem értelek?

Aztán újra csend lett. Új csend.
-          Gondoltál már arra, hogy milyen nagyszerű lenne minden, ha most kiléphetnél innen egy olyan életbe, amilyet valójában szeretnél? Amiről nem is tudod, hogy akarod, de akkor, abban a valóságban igazán élveznéd? Például azt tennéd, amit valójában szeretsz, azt tanulnád, amit igazán akarsz, és amihez tehetséged van. Sikeres lennél, hiszen egy kicsit mindenki a sikerért dolgozik. Mikor kicsik voltunk, és rajzoltunk az óvodában, már alig vártuk édesanyánkat, hogy megdicsérjen.  Ha jó jegyet kaptunk az iskolában, rögtön feltettük a kérdést: Ügyes voltam? Jól csináltam? Nem is titkoljuk, hogy várjuk, sőt, sokszor elvárjuk az elismerést. Ha az a világ, amiben a sátorból kilépve találod magad, olyan lenne, aminek annyiszor eltervezted magadban? Nekem sosem mondtad el, de biztosan gondoltál rá hogy milyen lenne, ha nem kellene ilyennek lennie.
Természetesen Ádám volt az, aki újra furcsa dolgokról kezdett beszélni. De már értették egymást, és nem voltak kétségek, sem szakadékok, egy ösvény volt, amin haladni kezdtek. A válaszban nem volt irónia, habár a  kérdés valószínűtlen, sőt abszurd képet festett.
-          Azt hiszem, ha kilépek a sátorból, találhatok egy olyan világot, amilyet igazán szeretek. Kilépek és sikeres, nyugodt és valószínűleg számomra tökéletes világban találom magam. Te ezt nem furcsállnád, és én elsétálnék. Minden menne tovább az én kerékvágásomban, és minden menne tovább a te kerékvágásodban, de abban biztos vagyok, hogy sosem találkoznánk többé. Egy tökéletes világban ketten sokkal boldogabbak lennénk, ha együtt lépnénk ki, de ha külön-külön mennénk, akkor így lennénk ugyanolyan békések, szeretők és kalandvágyók. Fájna?
-          Nem, ha nem is tudnám, hogy létezel.
-          Szerintem egyetlen ideált sem szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él. Én már el sem tudnám képzelni a tökéletességet. De most megyek.
Ádám nem kérdezte, hova, Éva pedig kilépett és elindult. Halványulni kezdett az emlék a sátorozásról, az együtt töltött percekről, és arról is, amikor nem értették meg egymást. Mire kiért az útra, és felszállt a buszra, már csak egy be nem fejezett beszélgetés emléke nyomasztotta. Mire a Városba ért, már az sem.
***
        A Város hatalmas volt, és szürke. Éva, saját világában, könyvelőként kezdett dolgozni egy kisebb Cégnél, és már évek óta ezt csinálta. Reggel feketekávét ivott, hozzá egy szál cigarettát szívott el. A munkahelyén mindenki tisztelte és szerette, úgy ahogyan ő is szeretett mindenkit. Nem voltak konfliktusai a munkatársaival, hazaérve pedig kedvese várta, akivel jól megértették egymást. Nyaranta utazgattak, múlt nyáron Párizsban töltöttek egy kis időt.
Éva társa tudta, hogyan kell várost nézni, szállást foglalni, operatívan elintézni azt, hogy ottlétüket semmi se zavarhassa meg, így tehát mindketten a lehető legszebb nyarat mondhatták magukénak Párizsban. Miután hazaértek, Éva újra dolgozni ment, s néha eszébe jutott ugyan a be nem fejezett beszélgetés, de természetesen nem foglalkozott vele: minek elrontani valamit, ami jó, nyugodt és stabil bármivel, ami felboríthatná ezt. Nem akart tökéletességet az életébe, de ezt a nyugalmat semmiért sem áldozta volna fel. Néha figyelte a körülötte élőket, távolról, s nem értette, mik azok az összefüggések, amik kapcsolatot teremtenek a szavak  és a sírás, nevetés, a mindent felbolygató érzelmek között, úgy érezte erre senkinek sem lehet szüksége. Egyszer azt olvasta egy könyvben, vagy szórólapon , már nem emlékezett pontosan, hogy a boldogság nem egyéb, mint a szenvedés hiánya, s ezt az elvet magáénak vallotta. Nem kell szenvedés, nem kellenek túláradó érzelmek. Őt szerették, és ő szeretett. Nem volt sablonszerű az élete, fontos volt a munka, a szerelem, a barátok, a világ, de úgy érezte, nem kell mélységekbe látnia. Egyszerű ember volt, nem akart mindent tudni, s főleg nem akart mindent érezni. Egyszerűen nem volt szüksége rá.
***
Ádám még jó néhány napot töltött a tisztáson, gitározott, zenét hallgatott és próbálta összefoglalni a beszélgetést, amire nem emlékezett tisztán, de minden nap egy órát töltött a gondolattal, magával beszélt és azzal a személlyel, akivel akkor is . Már nem tudta, ki volt az illető, de hiányolta, mert tudta, hogy ha visszaemlékezne rá, és meg tudná keresni, az ő világában mindketten boldogak lehetnének. Egy idő után persze elhomályosult az érzés, de a képzelt, vagy létező személlyel és a megtörtént, vagy csak megálmodott beszélgetéssel minden egyes nap egy órát töltött.
A Városba tért vissza, ami nagy volt és színes.
Író lett, és utcai zenész. Nem volt gazdag, de jól élt. Rengeteg barátja volt, és rengeteg barátnője. Soha  senki nem értette igazán, de szeretettel és tisztelettel olvasták, amiket ír, úgy tettek, mintha átélnék és átéreznék, mintha tudnák, mi van a sorok között. Mindenki szeretett vele beszélgetni, mindenki többet akart érteni belőle, mint a másik, sőt, néha gyakoroltak is, hogy minél szebben tudják értelmezni egy-egy mondatát. Ádám kinevette, de azért szerette őket. Ők pedig szerették az irodalmát, a zenéjét, a mondanivalóját, és ez volt a lényeg.
Ádám érzelmei folyton szárnyaltak, s pontosan úgy, ahogyan ő akarta. Azt hinnénk, a tökéletes világban nem akarunk sírni, szomorkodni, de ő akart. Élvezett utazgatni az érzelmi mélységek és magasságok között. Számára ugyanolyan tanulságos és élvezetes volt szenvedni, mint boldognak lenni, mindkettőt akarta. Az alkotói válság csak egy pont volt féktelenül hullámzó életében. Minden egyes nap cselekvésre kényszerítette, s bár megmozdulásai nem voltak tudatosak, vágyai legbensőjében minden percben dolgoztak. Ezt ő nagyon jól kezelte: Nem nyomta el a gondolatokat, hanem szerette és magáénak vallotta őket.
***
Ádám és Éva élete egymás tökéletes ellentéte volt, ugyanúgy, ahogyan közös életük is az volt, elnyomva, háttérbe szorítva. Sosem találkoztak többé, és ez egyiküknek sem fájt. Ádám gondolt néha rá, verseket is írt a beszélgetéseikről, ám arra, ami a legfontosabb lett volna , a szeretett lényre nem emlékezett. Éva elnyomta magában az emlékeket, és boldogan élt, ahogyan mindig is akarta. A történet tehát egyszerű: kiléptek egy valóságos világból, ami minden fájdalmával együtt is az övék volt. Elnyomottak voltak, gyermekek, alig értették egymás szavát, csak arra kellettek a másiknak, hogy elmondhassák. Éva akkor, a sátorban, először és utoljára megértette Ádámot, és ez a megértés szülte az új világot: kiléptek, és az új életük ugyanolyan valóságos volt, mint a régi, amit elvesztettek. Ám ez tökéletes volt, mindkettejüknek. Talán az átváltozás, az újjászületés meg sem történhetett volna, ha nem fogadták volna fel, hogy kapcsolatuk nem annyira stabil és ők nem annyira egymáséi, hogy egy ilyen forgatagban is megállja a helyét. Ha nem értették volna ezt meg, és az akkori érzelmeikre hallgattak volna, ez nem történhetett volna meg. Megmaradtak volna egymásnak. A kaput az út fele, melyen tökéletes életüket építhették ki, az nyitotta meg, hogy elfogadták az egymás nélküli életet. Ádám új barátai, az utcán sétáló emberek, akik zenéjét hallgatták, az olvasók, akik verseiben önmagukra találtak, nyertek az ügyön. Éva főnöke, barátai, és kedvese szintén.
Hogy ők nyertek-e a dolgon, vagy sem, azt senkinek sincs joga eldönteni. Másképp is alakulhatott volna.
„Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod. Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.
Weöres Sándor

2011. január 8., szombat

2010. december 28., kedd

Why atheists come to church?

Egy olyan prédikáció, amit érdemes végignézni, végighallgatni, végiggondolni.
Nem csak az ateisták szokásait boncolgatja , a beszéd sok más , fontos kérdést is érint.
( Ami számomra a legtanulságosabb volt, az az a rész, amelyben a nyitottságról beszél a prédikátor, arról, hogy  a különböző vallásokban mi az egyedi és mi az, amit tanulni lehet tőlük, hogy aztán magunkévá tegyük ezeket. Arról beszél, hogy ő , mint ember ,és(/vagy) mint lelkész,hogy értelmezi át saját életére ezen vallások tanításait.)
All Souls nevű Unitárius templomban hangzott el a prédikáció.
Lelkész: Marlin Lavanhar

1.:    http://www.youtube.com/watch?v=XJv8HcK0awY&feature=related

2:    http://www.youtube.com/watch?v=e2CgZWq2XvU&feature=related

3:    http://www.youtube.com/watch?v=oIpXirbzz-0&feature=related

2010. december 27., hétfő

Családi kacatok között találtam ezt a levelet...

Dédnagymamámnak , Irénnek küldték , esküvője előtt néhány nappal. Tanulságos, egyszerű. Hány embernek mondja ezt el jóakarója ? Levélben...
"Édes Irénkém!
Ha elgondolom, hogy te öt nap múlva már asszony leszel, önkénytelenül is megáll a toll a kezembe, s egy könny gördül ki a szememből.Ne érts félre, édes Irénkém, nem azért, mintha nem helyeselném a házasságodat. Nem ilyennek képzeltem és szerettem volna, de ha az Isten így rendelte, legyen meg az Ő szent akarata. Azt a könnyet a szerető aggodalom sajtolta ki a szememből, hogy vajon leszel é olyan boldog amilyennek Te elképzelted a jövendő életed? Meg fog e és meg tud e az a férfi úgy becsülni téged, mint ahogy azt Te megérdemled? Én nem ismerem a vőlegényedet, így bírálatot nem mondhatok Róla. De édesanyád azt írta, hogy egy józan életű, szerény jó fiú. Ha ez így van, s ha még hozzá Téged nagyon szeret is, úgy hiszem, hogy boldog leszel,amit én is szívemből kívánok. De nehogy azt hidd édes Irénkém, hogy a házasság csak az egyik félre ró kötelességet. Nem, kis lányom, mind a kettőre. Mind a kettőtöknek alkalmazkodnotok kell egymáshoz, egymást kölcsönösen  meg kell becsülni, ez az alapja a megelégedett házas életnek.Szeretnélek ellátni sok jó tanáccsal, de azt levélben nem igen lehet. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek Melletted én is , mikor egy ismeretlen új élet küszöbére lépsz. De ha most nem is tudok ott lenni, ha az Isten megsegít, legközelebb majd az új otthonodba kereslek fel, és saját szememmel győződöm meg róla, hogy Te csakugyan asszony lettél amit én semmiképpen sem tudok elképzelni, mert az én szemembe Te még mindíg az a vékony sápadt , babávaljátszó kislány vagy. Most veszem észre csak, hogy én milyen öreg vagyok,  hogy már Te is a nyakamra nőttél.
Én tehát ,édes Irénkém, innen a távolból kívánok Neked jövendő új életedbe minden jót egészséget, megelégedést. De egyre figyelmeztetlek. Hogy bármilyen jól , s megelégedetten éreznéd magad új otthonodba, egyről soha se feledkezz meg. Hogy Neked van egy szegény beteges öreg édesanyád, aki szíve egész melegével csak Téged szeret, s aki csak Érted küzdött ,fáradozott, dolgozott , s akinek Rajtad kívül senkije sincs,azt az édes Anyát becsüld meg s ezután is juttass a szeretetedből Neki, mert ő ezt igazán megérdemli. S mindíg jusson eszedbe, hogy édes Anyát csak egyet ad az Isten mindenkinek s az minden körülmények között velünk érez. Az esküvőd napján gondoljatok Ránk, gondolatban mi is veletek leszünk.
Az ég áldása szálljon Reátok szívemből kívánom .
Kis Anyukád"

2010. december 11., szombat

Földes László, Hobo József Attila estjén vettem részt a minap.
Hallgattam már elég zenés feldolgozást, szavalatot, többé-kevésbé youtube-on...
Hallottam Latinovitsot szavalni Eszméletet, Nagyon fájt... Hihetetlen, elismerem, csodálatra méltó, a lényeget mondja el, úgy ahogy azt érdemes elmondani.
Azt viszont nyugodt lelkiismerettel közlöm, hogy Hobo előadása éreztette velem legjobban azt, amit érezni akartam, és amit éreznem kellett József Attila verseit hallgatva.
Mennyire másképp fájt a Nagyon fáj... Így utólag azt látom, hogy magamban verset olvasni egy bizonyos korlátot is jelent. Még saját magamban ízlelgetve a szavakat , a mondanivalót, sem tudom azt érezni amit a vers megmutathat nekem.
Szükség van egy koordinátorra, egy közvetítőre . Nekem szükségem van egy olyan személyre, aki igazi kapcsolatot teremt köztem és a vers között.
Úgy érzem, Földes Lászlóban, az ő szavalatában találtam meg ezt a közvetítőt.
Talán nem vagyok még elég érett, hogy egészében átérezhessek , és megérthessek ilyen költeményeket, hogy József Attila művészetének minden mélységét és magasságát bejárhassam, és hogy erről még véleményt is mondjak. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen előadóesteket mindenki másképp értelmezi. Én azt hiszem, azt amit átérezhettem akkor este, átéreztem.
József Attila költészetében szabadság van, ami sosem fog kiveszni belőle, ellentétben velünk.
Kellenek emberek, akik átadják nekünk ezt a szabadságot, akik összekötnek József Attilával, a költészettel.
Ilyen személlyé vált december 9-én számomra Hobo.
http://www.youtube.com/watch?v=d-aMhYmh3Xg