Ádám és Éva a buszon ültek. Sátorozni indultak, kettesben, olyan helyre, ahol csend van és nyugalom, mert már rég rájöttek arra, hogy soha sem tudtak igazán beszélgetni. Az utóbbi időben új helyeket látogattak meg, de senki sem volt, aki fogta volna a gyertyát, és elindult volna velük az ösvényen. Ösvény sem volt, csak utak.
Utazni szerettek volna, de egyikük sem tudta, milyen is az utazás valójában. Ők csak menni akartak valahova, mert nem tudták mit is jelent menni valójában. Őket is kitiltották, mint a régieket. Mint Ádámot és Évát, az elsőket, az igaziakat.
Arról beszélgettek, mennyit változott az óta minden, de még fiatalok voltak, nem értették igazán, csak zenét hallgattak, minden héten másat, és minden héten más dallamban találták meg azt, amit kerestek, de lehet,hogy még a zenét sem fogták fel igazán. Woodstockról beszélgettek, Ádám azt mesélte, hogy ketten haltak meg, és ketten születtek a fesztivál ideje alatt. Éva elhitte. Sokáig csend volt. Mindkettejüket ugyanazok a dolgok foglalkoztatták,csak egészen más formában, s miközben minden idejüket egymással töltötték, minden élményüket elmesélték egymásnak, és még a jelentéktelen dolgoknak is fontosságot tulajdonítottak, valójában nagyon távol álltak egymástól. Ami valójában ért valamit, amit komolyan gondoltak, amiről azt hitték, hogy valóságos, hogy értelmet nyerne, ha kimondanák, arról mindketten hallgattak. Eltemették magukban az egészet. S maradtak a jól bevált tények, a kritika, a történetek. Maradt a zene, maradt Woodstock, az iskola, a következő hétvége tervezgetése, a valóság. Az események pedig egyre követték egymást, és minden egyre szorosabban kapcsolódott mindenhez, már nehezen lehetett változást tervezgetni.
Abban a pillanatban viszont ezen egyikük sem gondolkodott, mert zenét hallgattak, más és más zenét. Nem volt még olyan pillanat, amikor mindketten ugyanabban a zenében találták volna meg önmagukat. Ádám The WHO-t hallgatott, mert nem volt túl jó kedve, s ez a zene volt az, ami ilyen helyzetekben segített neki. Éva Chopint, mert gondolkodni akart. De csak a semmibe nézett, néha Ádámra, ahogy az kifelé bámult az ablakon.
Velük egyszerre szállt le a Nap is, sötétedni kezdett, mire megérkeztek a patakpartra, ahol előkészítették a terepet, tüzet raktak, felverték a sátrat, kibontották a söröket, és elmesélték egymásnak, ami épp eszükbe jutott. Ez a beszélgetés valahogy mégis áttört egy gátat. Egy hosszabb csend után Ádám motyogni kezdett valamit.
- Jó, hogy időt szakítottunk a kikapcsolódásra. Minden perc, amit a városban töltöttem, megerősített abban, hogy ideje elmenekülni. Kezd nagyon elegem lenni ebből az egészből. Mint egy bogár egy gyufás skatulyában. Még mindig nem tudom, mit változtatnék magamon, pedig tudom, hogy szükségem van a változásra, még mindig nem tudom, mit kezdhetnék magammal, és az idő sürget, választani kell. Valamit, amiről még azt sem tudom micsoda. Megszokni egy új környezetet iszonyú nehéz lesz. De sajnos lehetetlen egy helyben maradni.
Ő sem tudta, mit is beszél, csak a tüzet nézte. Nem is Évának beszélt, csak saját magának. Talán ezért vált ilyen értelmetlenné a mondandója. Mikor magával beszélgetett Éva jelenlétében, a lány mindig ideges lett, hiszen tudta, hogy nem fogja őt megérteni. Ahogy ezt a néhány mondatot elmondta, azt gondolta, Éva még azt sem fogja megérteni, amit meg lehetne. Hogy nem tudja, mit kezdjen magával, semmit sem érez elég közel magához, hirtelen lángra lobban az új dolgokért, de nem elég kitartó, nem elég lelkes. De Éva ezt megértette, saját meggyőződése szerint, nyugodtan válaszolt.
- Én mindig tudtam mit akarok. Nagyon sok a lehetőség, korán elkezdtem gondolkodni, és választottam. Sokat meséltem már erről. Viszont nem tudom, hogyan segíthetnék neked. Beszélgettem veled erről, segíteni akarok, átvenni a teher egy részét, mert én is tudom milyen tanácstalannak lenni, de te nem engeded, hogy segítsek
- Tudom, és kérlek, ne haragudj ezért. Minden folyamatos mozgásban van, és nekem tartanom kell a lépést az összes kis tárggyal, az összes emberrel, az utakkal, a barátaimmal, veled. Ezért is akartam elmenekülni egy kicsit otthonról, mert azt hittem, hogy itt nem forog minden olyan szédítően, de látod? Ugyanúgy rohannom kell itt is, mint otthon.
- Ugye tudod, hogy megint nem értelek?
Aztán újra csend lett. Új csend.
- Gondoltál már arra, hogy milyen nagyszerű lenne minden, ha most kiléphetnél innen egy olyan életbe, amilyet valójában szeretnél? Amiről nem is tudod, hogy akarod, de akkor, abban a valóságban igazán élveznéd? Például azt tennéd, amit valójában szeretsz, azt tanulnád, amit igazán akarsz, és amihez tehetséged van. Sikeres lennél, hiszen egy kicsit mindenki a sikerért dolgozik. Mikor kicsik voltunk, és rajzoltunk az óvodában, már alig vártuk édesanyánkat, hogy megdicsérjen. Ha jó jegyet kaptunk az iskolában, rögtön feltettük a kérdést: Ügyes voltam? Jól csináltam? Nem is titkoljuk, hogy várjuk, sőt, sokszor elvárjuk az elismerést. Ha az a világ, amiben a sátorból kilépve találod magad, olyan lenne, aminek annyiszor eltervezted magadban? Nekem sosem mondtad el, de biztosan gondoltál rá hogy milyen lenne, ha nem kellene ilyennek lennie.
Természetesen Ádám volt az, aki újra furcsa dolgokról kezdett beszélni. De már értették egymást, és nem voltak kétségek, sem szakadékok, egy ösvény volt, amin haladni kezdtek. A válaszban nem volt irónia, habár a kérdés valószínűtlen, sőt abszurd képet festett.
- Azt hiszem, ha kilépek a sátorból, találhatok egy olyan világot, amilyet igazán szeretek. Kilépek és sikeres, nyugodt és valószínűleg számomra tökéletes világban találom magam. Te ezt nem furcsállnád, és én elsétálnék. Minden menne tovább az én kerékvágásomban, és minden menne tovább a te kerékvágásodban, de abban biztos vagyok, hogy sosem találkoznánk többé. Egy tökéletes világban ketten sokkal boldogabbak lennénk, ha együtt lépnénk ki, de ha külön-külön mennénk, akkor így lennénk ugyanolyan békések, szeretők és kalandvágyók. Fájna?
- Nem, ha nem is tudnám, hogy létezel.
- Szerintem egyetlen ideált sem szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat, és úgy él. Én már el sem tudnám képzelni a tökéletességet. De most megyek.
Ádám nem kérdezte, hova, Éva pedig kilépett és elindult. Halványulni kezdett az emlék a sátorozásról, az együtt töltött percekről, és arról is, amikor nem értették meg egymást. Mire kiért az útra, és felszállt a buszra, már csak egy be nem fejezett beszélgetés emléke nyomasztotta. Mire a Városba ért, már az sem.
***
A Város hatalmas volt, és szürke. Éva, saját világában, könyvelőként kezdett dolgozni egy kisebb Cégnél, és már évek óta ezt csinálta. Reggel feketekávét ivott, hozzá egy szál cigarettát szívott el. A munkahelyén mindenki tisztelte és szerette, úgy ahogyan ő is szeretett mindenkit. Nem voltak konfliktusai a munkatársaival, hazaérve pedig kedvese várta, akivel jól megértették egymást. Nyaranta utazgattak, múlt nyáron Párizsban töltöttek egy kis időt.
Éva társa tudta, hogyan kell várost nézni, szállást foglalni, operatívan elintézni azt, hogy ottlétüket semmi se zavarhassa meg, így tehát mindketten a lehető legszebb nyarat mondhatták magukénak Párizsban. Miután hazaértek, Éva újra dolgozni ment, s néha eszébe jutott ugyan a be nem fejezett beszélgetés, de természetesen nem foglalkozott vele: minek elrontani valamit, ami jó, nyugodt és stabil bármivel, ami felboríthatná ezt. Nem akart tökéletességet az életébe, de ezt a nyugalmat semmiért sem áldozta volna fel. Néha figyelte a körülötte élőket, távolról, s nem értette, mik azok az összefüggések, amik kapcsolatot teremtenek a szavak és a sírás, nevetés, a mindent felbolygató érzelmek között, úgy érezte erre senkinek sem lehet szüksége. Egyszer azt olvasta egy könyvben, vagy szórólapon , már nem emlékezett pontosan, hogy a boldogság nem egyéb, mint a szenvedés hiánya, s ezt az elvet magáénak vallotta. Nem kell szenvedés, nem kellenek túláradó érzelmek. Őt szerették, és ő szeretett. Nem volt sablonszerű az élete, fontos volt a munka, a szerelem, a barátok, a világ, de úgy érezte, nem kell mélységekbe látnia. Egyszerű ember volt, nem akart mindent tudni, s főleg nem akart mindent érezni. Egyszerűen nem volt szüksége rá.
***
Ádám még jó néhány napot töltött a tisztáson, gitározott, zenét hallgatott és próbálta összefoglalni a beszélgetést, amire nem emlékezett tisztán, de minden nap egy órát töltött a gondolattal, magával beszélt és azzal a személlyel, akivel akkor is . Már nem tudta, ki volt az illető, de hiányolta, mert tudta, hogy ha visszaemlékezne rá, és meg tudná keresni, az ő világában mindketten boldogak lehetnének. Egy idő után persze elhomályosult az érzés, de a képzelt, vagy létező személlyel és a megtörtént, vagy csak megálmodott beszélgetéssel minden egyes nap egy órát töltött.
A Városba tért vissza, ami nagy volt és színes.
Író lett, és utcai zenész. Nem volt gazdag, de jól élt. Rengeteg barátja volt, és rengeteg barátnője. Soha senki nem értette igazán, de szeretettel és tisztelettel olvasták, amiket ír, úgy tettek, mintha átélnék és átéreznék, mintha tudnák, mi van a sorok között. Mindenki szeretett vele beszélgetni, mindenki többet akart érteni belőle, mint a másik, sőt, néha gyakoroltak is, hogy minél szebben tudják értelmezni egy-egy mondatát. Ádám kinevette, de azért szerette őket. Ők pedig szerették az irodalmát, a zenéjét, a mondanivalóját, és ez volt a lényeg.
Ádám érzelmei folyton szárnyaltak, s pontosan úgy, ahogyan ő akarta. Azt hinnénk, a tökéletes világban nem akarunk sírni, szomorkodni, de ő akart. Élvezett utazgatni az érzelmi mélységek és magasságok között. Számára ugyanolyan tanulságos és élvezetes volt szenvedni, mint boldognak lenni, mindkettőt akarta. Az alkotói válság csak egy pont volt féktelenül hullámzó életében. Minden egyes nap cselekvésre kényszerítette, s bár megmozdulásai nem voltak tudatosak, vágyai legbensőjében minden percben dolgoztak. Ezt ő nagyon jól kezelte: Nem nyomta el a gondolatokat, hanem szerette és magáénak vallotta őket.
***
Ádám és Éva élete egymás tökéletes ellentéte volt, ugyanúgy, ahogyan közös életük is az volt, elnyomva, háttérbe szorítva. Sosem találkoztak többé, és ez egyiküknek sem fájt. Ádám gondolt néha rá, verseket is írt a beszélgetéseikről, ám arra, ami a legfontosabb lett volna , a szeretett lényre nem emlékezett. Éva elnyomta magában az emlékeket, és boldogan élt, ahogyan mindig is akarta. A történet tehát egyszerű: kiléptek egy valóságos világból, ami minden fájdalmával együtt is az övék volt. Elnyomottak voltak, gyermekek, alig értették egymás szavát, csak arra kellettek a másiknak, hogy elmondhassák. Éva akkor, a sátorban, először és utoljára megértette Ádámot, és ez a megértés szülte az új világot: kiléptek, és az új életük ugyanolyan valóságos volt, mint a régi, amit elvesztettek. Ám ez tökéletes volt, mindkettejüknek. Talán az átváltozás, az újjászületés meg sem történhetett volna, ha nem fogadták volna fel, hogy kapcsolatuk nem annyira stabil és ők nem annyira egymáséi, hogy egy ilyen forgatagban is megállja a helyét. Ha nem értették volna ezt meg, és az akkori érzelmeikre hallgattak volna, ez nem történhetett volna meg. Megmaradtak volna egymásnak. A kaput az út fele, melyen tökéletes életüket építhették ki, az nyitotta meg, hogy elfogadták az egymás nélküli életet. Ádám új barátai, az utcán sétáló emberek, akik zenéjét hallgatták, az olvasók, akik verseiben önmagukra találtak, nyertek az ügyön. Éva főnöke, barátai, és kedvese szintén.
Hogy ők nyertek-e a dolgon, vagy sem, azt senkinek sincs joga eldönteni. Másképp is alakulhatott volna.
„Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod. Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.”
Weöres Sándor
