http://www.stefansocaciu.ro/main.swf

Világhiány

Az elmúlt pár hónapban az iskolában József Attilát is "megtanultuk".  

A tanárnő megjegyezte, hogy József Attila a világhiány megoldását a művészetben látta. Nem beszéltünk erről többet, de mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez a szó: világhiány. Ízlelgetem, néha egész közel érzem magamhoz, néha pedig nem értem a jelentését. 

Kezdek belenyugodni, hogy a világhiány számomra mást jelent,

Hiányolni a körülöttem lévő világot furcsa, de gyakori, sőt, lehet, hogy néha én is hiányzom a világnak. Nem az embereknek, hanem az egésznek. Mikor úgy érzem, nincs sok értelme a tennivalóknak, amikor nem érdekel, csak állok a lábamon és igyekszem nem felbukni, hanem előre menni, akkor nagyon közel érzem magamhoz a világhiányt. Amikor azt hiszem, hogy a világot a részei alkotják, egy szobát a bútorok, egy könyvet a lapok. Mikor túl sok a valóság. 

A művészet tehát azért (is) van, hogy a sok valóságba egy kis életet leheljen. József Attila ihlettel küzdött a világhiánnyal.  Christopher McCandless pedig egy nagy utazással.

Szeretem az ilyen szavakat.

Emlékillat

A mai nap nagyon tizenkettedikes volt:)
Megírtuk a román dolgozatot, aztán diplomaképeket készítettünk.
Ez elmúlt, szóval már nem lényeges.( ez nem mindig van így, de most előre kell lépni...)
A lényeg az, hogy egyre gyakrabban tapasztalom, hogy egy illat alapján azonosítok be egy emléket. De az illatot csak egyetlen pillanatig érzem, és mire eszembe jutna az, ahogyan ez kapcsolódik a múlthoz, az emlékeimhez, már eltűnik, és kétségek között hagy. Emiatt sokszor ideges vagyok.
Régebben is éreztem ilyesmit, de amióta a magyartanárnő szóba hozta ezt az impresszionizmusról tartott órán,  és tudom, hogy ilyen létezik, lényegesen többször fordul elő.
Ma például egy rég elfeledett emlék illatát éreztem, a születésnapomról, hat-hétéves lehettem, és összegyűlt a család, ahogyan oly sokszor eddig is. Azt hiszem, édesanyám akkori parfümét éreztem, de ez nem biztos. Az biztos, hogy az emlék abból az időből való.
Éreztem még egy emléket, egy nyolcadikos szünetét, az udvaron. Esőillat volt. Az esőillat nem mindig ugyanolyan. Annak az esőnek az illatát éreztem.
Szerintem ez jó, kár, hogy csak egyetlen pillanatig tart.

Elkészültek a tablóképek. Hétfőn érettségi  "szimulálás" románból. Mindenkin, még azokon is, akikről tényleg nem gondoltam volna, látom, hogy nem akarják ezt. Túl gyorsan haladunk előre, és mindenki egyre feszültebb lesz. Kialakulnak olyan problémák, amiknek valójában semmi jelentőségük, csak mi találjuk ki magunknak, egymásnak, hogy véletlenül se tűnjön úgy, hogy félünk, vagy, hogy az érettségi miatt vagyunk feszültek. De azért látszik.
A napok kicsit sem telnek nyugodtan, inkább rohannak, félelmetes gyorsasággal, előre. Alig tudom már követni őket. Most még csak péntek van, de mindjárt elalszom,és mire valójában felébredek, hétfő reggel lesz, 7 óra, és én majd ott ülök a padban, és azon gondolkodom, hogy miért fontos leírnom  arra a lapra Harap Alb, vagy Iona jellemzését. Egy idő után majd rájövök, hogy a jegyért, meg, hogy bebizonyítsam, hogy én bizony tanulok arra az érettségire.
Vége lesz a szimulálásnak, megyünk diplomaképeket csináltatni a ballagási ruhánkban, aztán megyünk a Bolyaira, egyetem-bemutatást(vagy mit ) hallgatni, aztán szilencium, matek óra, román ,magyar, fizika, infó.
Senki nem mondhatja, hogy nem egy nagy körforgás az egész, egy Gézagyerek-világ. Ugyanazt csináljuk minden nap. Aztán néha ugrunk egyet-egyet egy trambulinon, de végül ugyanoda esünk vissza. Az érettségi egy ilyen ugrás, de végül is ugyanazt fogjuk csinálni ősztől. A lényeg az, hogy, bár frusztráló ebbe belegondolni, én mégis inkább ugyanezt csinálnám, itt, még nyolc évig, mert ez az a hely, ahol folyton ki akarunk törni a monotonitásból. Az egyetemen még ennél is kisebb porszem leszek.
Körforgás, monotonitás, ugyanazok a lépések, ugyanazok a gondolatok.
Én mégis mindig ugyanarról írok.

Don't laugh at me

http://www.youtube.com/watch?v=c9xyIGCp7ss


I'm a little boy with glasses
The one they call the geek
A little girl who never smiles
'Cause I've got braces on my teeth
And I know how it feels
To cry myself to sleep

I'm that kid on every playground
Who's always chosen last
A single teenage mother
Tryin' to overcome my past
You don't have to be my friend
But is it too much to ask

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me

I'm the cripple on the corner
You've passed me on the street
And I wouldn't be out here beggin'
If I had enough to eat
And don't think I don't notice
That our eyes never meet

I lost my wife and little boy when
Someone cross that yellow line
The day we laid them in the ground
Is the day I lost my mind
And right now I'm down to holdin'
This little cardboard sign...so

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me

I'm fat, I'm thin, I'm short, I'm tall
I'm deaf, I'm blind, hey, aren't we all

Don't laugh at me
Don't call me names
Don't get your pleasure from my pain
In God's eyes we're all the same
Someday we'll all have perfect wings
Don't laugh at me 

Hirtelen

Mostanában az életem, és a gondolataim is a ballagás körül forognak, bár az érettségi kellene legyen a legfőbb probléma. A kérdés csak az: miért mérgesedik el a helyzet egyre jobban? Miért akarják az emberek kirúgni a talajt a lábaink alól? Miért kell pár héttel a vége előtt megalázni, belénk rúgni? 

A baj pedig az, hogy ennyi idő után az emberek már tudják, hova rúgjanak. Tudják, mit kell mondani, hogy végképp kétségbe essek, essünk, és tudják, mi az a technika amivel a legjobban megalázhatnak. Én úgy érzem, nem érdemeltük ezt. Azt érzem, hogy eredményes négy évet hagyunk magunk mögött, és senki nem tekinthet ránk olyan tárgyakként, gépekként, amik már nem funkcionálnak. Ha mégis, hát mindenkinek látnia kell, hogy ezek a gépek túlterheltség miatt adták be a kulcsot, és nem azért,  mert hálátlanok a működtetőhöz. Azt is érzem, hogy nincs szükségem elismerésre, ha valóban érdemtelen vagyok rá, de megaláztatásra sincs, ha nem szolgáltam rá. Egy gép sem vágyik rá, hogy tönkretegyék az alkatrészeit, mielőtt befejezhetné a küldetését:)

A végkövetkeztetés: az érdektelenség a legjobb fegyver. Csak a lelkemnek sajnos nem használ. Marad tehát a fáradhatatlan tanulás, és az elmélkedés. Elmélkedés azon, hogy mi az amit hátrahagyunk, és mi az amit elmulasztottunk megtenni, vagy rosszul tettünk meg. Talán a legvégén majd kiderül. Remélem.

Most ül a szobában, és nem érti, nem érti... mi történt vele?

Kisember, avagy Gézagyerek élmény

Előzmények: A kollégium színjátszóköre meglátogatta Szabadkát(!), hogy megtekintsék Háy János:Gézagyerek című drámáját, a Szabadkai népszínház előadásában.

Félek, mert megérkeztünk. Az utóbbi időben napjaim fénypontja jórészt az volt, amikor Szabadkára, a szabadkai Népszínházra gondoltam, mentő gondolatként fejeztem be ezzel egy-egy nehéz napot. Most pedig hazaértünk az útról, és láttuk a darabot. Félek attól, milyen támaszpontom lesz ezután, és nem tudom, még elképzelni sem, hogyan térjek vissza a szokásos taposómalomba, hiszen az utóbbi két nap segített abban, hogy végre igazán megértsem: ki kell törni, úgy mint Géza tette. Semmi sem változott azután, sőt, ez a semmi még nyomasztóbb és félelmetesebb lett, de a lényeges az, hogy Géza, a Gézagyerek megtette, amit mi nem: abbahagyta.

Az előadás hatalmas élmény volt számomra. Új megvilágításban láttam Rózsika nénit, a Szomszédékat, sőt, talán minden egyes szereplőt.  A hosszú, és nem túl kényelmes visszaúton végig ezen gondolkodtam.  Abnormálisnak tűnt, és tűnik most is visszatérni, újrakezdeni, talán a fáradtság is oka ennek, de képtelennek érzem magam arra, hogy azt tegyem, amit minden vasárnap este teszek: tanulok éjfélig, majd  fáradtan ledőlök a bentlakási ágyamra.

Ahogyan a tájat néztem, mintha minden közrejátszott volna, hogy ne felejthessem el az érzést. Érzést, mert az élményt biztosan nem felejtettem volna el, de nehezen küzdöttem le a kétségbeesést. Magam előtt láttam Vízikét, Krekácsot, a Szomszéd nőt, és férjét, és egy pillanatban már nehezen tudtam elviselni az egészet. Aztán egy faluba értünk, már azt sem tudom, melyik volt, és egy nőt láttam biciklivel, két gyereket, akik a templom falára rajzoltak, pár méterre tőlük pedig egy zsúfolásig megtelt kocsmai teraszt. Az autóban Hobo Kisembert énekelt. Bármerre néztem, egy nagy színpadon éreztem magam, ahol magamat játszom. Az egész groteszk volt, hiszen egy olyan előadást láttam, ami szembesített magammal, és onnan kilépve, mintha a közeg semmit sem változott volna. Mi pedig egyre közeledtünk a célhoz(?), és a világ körülöttem egyre szürkült. Szólt a Circus Hungaricus, szinte minden szó tükröt tartott elém. Szükségem lett volna egy mesehősre, akiről tudom, hogy kiállna mellettem, aki meghalna értem, aki messzire repített volna innen, olyan helyre, ahol levegőt kaptam volna, ahol tiszta lett volna a levegő. Egy mesére, amelyben a Föld még lélegzik. 

Az előadás alatt talán Vízike arca fogott meg a legjobban, s az övé is akkor, mikor a közelemben ült, de szövegrésze nem volt. Az arc, ahogyan a harmonikáját nézi. Életuntan. Vízike arcáról kapcsoltam Marika arcára, a szomszéd nő arcára és UGYANAZ nézett vissza rám. 

A Massive AttackTeardrop című szám kezdődött el az autóban, és én  közben arra gondoltam, bárcsak lenne nekem is annyi erőm mint Gézának. Munka közben egyszer csak leülni, és a szódás szörp kupakját forgatva ujjaim között azt mondani: ennyi! Nem teszem többé azt, aminek semmi értelme, ami csak azért létezik, hogy kitöltse a napjaim. Tanulnom kell Géza tiltakozásából, s nem keseríthet el az, hogy mégsem változik semmi. Ez ellen harcolni kell, nekem is, másnak is. Tudom, hogy nem reménytelen . A szabadkai út, melyet azért tettünk meg, hogy lássuk az előadást, a közös zenélések, az együtt megélt élmények, az olvasás, a színjátszás, mind mind kísérletek arra, hogy kitörjünk. És ha nem is változik semmi, mi megtesszük ami tőlünk telik. 

Most, így itthon, jobb kedvem lett, már nem vagyok annyira kétségbeesett, hiszen a hosszú út alatt volt időm gondolkodni. De azt tudom, hogy beszélni kell erről a lélek-űrről. Örülök, hogy van kivel beszélnem róla, és örülök, hogy vannak barátaim, akik ugyanarra törekszenek, mint én. És nem kell félnünk kimondani, mit is akarunk igazából. Még akkor sem, ha nem változik, akkor sem, ha rosszabb lesz. Mert kimondani felszabadító. 

Most igyekszem kicsit magamba zárni az élmény-intenzitást, mert tudom, hogy a mindennapok újrakezdődnek. Azon gondolkodva, hogy mi lesz a következő cél, amit várni akarok, és amivel lezárhatok egy-egy nehéz napot, már az igazi tükörben nézem karikás szemeimet, és tanulni készülök. 

Nem a Teardrop, nem a Kisember szól bennem, hanem Vízike harmonikájának dallama.